„Mert, hogy egy vár vagy egy székesegyház nagyon öreg, teljesen időszerűtlen, és itt-ott omladozik, az természetes, az a dolga. De amikor egy olyan hely mutatja a mulandóságot, ami a pillanatnyi örömök számára készült, például egy kávéház vagy egy gyógysétány… annál nincs rettenetesebb.” Ezzel a Szerb Antal mondattal kezdődött ez évi könyv Odüsszeiám a tó partján.
Kicsit hűvös van még, de délután nagyon vonzó ötletnek tűnt, hogy kiüljek egy kicsit olvasni a levegőre. Megfújtam hát teflon sprével a bambusz fotelom forgópántjait és oda tettem a szokott helyre a tó mellé a mini vízeséssel szemben. Felvettem a pulóverre egy vattamellényt, a fotelbe egy thermo takarót terítettem, egy pohár forró matcha teával, nekiláttam, hogy folytassam az „Utas és holdvilág” olvasását.
Amikor Mihály rossz vonatra szállt vissza, és konstatálta, hogy Perugia felé robog, míg újdonsült feleségével egy másik vonat zakatol Róma felé, eszembe jutott a saját történetem.
Pesti tanuló éveim alatt történt meg, hogy egy alkalommal az utolsó pillanatban estem be a Kelenföldi-pályaudvarra, s csak arra figyeltem, hogy a hangos bemondó bemondja a harmadik vágányra vonta érkezik, és megy tovább Kaposvárra. Felugrottam a harmadik vágányon éppen induló vonatra. Rövid idő után gyanús lett, hogy a vonat addig soha nem tapasztalt tempóban vágott neki az útnak, kérdezősködésemre az éppen érkező kalauz elmagyarázta nevetve, hogy a zágrábi gyorsra sikerült felugranom.
Aztán szépen megbeszéltük, hogy jobban járok, ha nem Siófokon, hanem inkább Balatonszentgyörgyön szállok le, úgy kicsit bonyodalmasan, de hamarabb hazaérek.
Végül is nem siettem, Szentgyörgyön volt, félórám a fonyódi vonatig, sétáltam, hát egy rövidet. Fonyódon több mint egy órát kellett várnom, ezért lesétáltam a Balatonhoz, néztem az éledező vizet. A parton itt-ott már előbukkanó tavaszt.
Most átéltem újra egy könyv hatására, egy aprócska tó partján. Melyben a piros halak mozdulatlanul várják az idő jobbra fordulását. Bemegyek én is, s a szoba melegében olvasom tovább, hogy mit kezd Mihály a véletlen jött, de mégis meghívott szabadsággal.
Az élet gyakran próbál meglepni bennünket olyan dolgokkal, melyeken vagy meg sem lepődünk, vagy ha meglepődünk is elsőre, később, már nem bánjuk, hogy úgy alakult, ahogy.
Mert nem lehet mindent irányítani és kontroll alatt tartani, az élet úgy általában túl bonyolult ahhoz, hogy mindig minden akként alakuljon, ahogy elterveztük, ám valamiért elég sokszor alakul úgy, ahogyan valójában szeretnénk, csak ezt általában még magunknak sem merjük bevallani. Ez még olykor a rossz dolgok bekövetkeztére is igaz. Az ember öntudatlanul, néha a rosszat is meghívja magának, talán azért, hogy valamiféle egyensúlyt képezzen, talán azért, mert néha az áldozat szerepe fájóan kellemes tud lenni, vagy éppen azért, hogy kimozdítsa magát valami leülepedett állapotból.
Az ember és a történetei, a vele történt dolgok összetartoznak. Ez még akkor is igaz, ha néha nagyon nehéz szembesülni vele. Az életünk és mi egyek vagyunk, s ha néha rossz vonatra szállunk, s végül Perugiában vagy a Balaton parton kötünk ki, az lehet véletlen, figyelmetlenségből eredő tévedés, de egyben lehetőség is, valami másra.