- fejezet
Éjszaka végig Ritával álmodott. Szinte az egész kapcsolatukat végigélte. Annyira jó volt az álom, hogy szokásától eltérően későn ébredt. A hólyagja már nagyon feszült, de egyszerűen képtelen volt otthagyni az ágyat. Amikor végre rászánta magát, úgy adta ki magából az elmúlt nap megsárgult salakját, mintha a múlt hibáit selejtezte volna le.
Víz, karbamid, kreatinin, húgysav, klorid, nátrium, foszfát, kálium, kalcium, oxalát és egy csomó rossz érzés indult el, hogy vezetékek labirintusán át eljusson a Dunáig.
Míg állt ott, és elképzelte, hogy a testéből távozó anyagok hogyan jutnak vissza a természetbe, észre sem vette a változást. Csak amikor befejezte, tűnt fel, hogy a WC ablakán át mintha erősebb napfény szűrődne be, mint máskor.
A nappaliba érve már látta, mi történt. Eltűnt a köd, a november végi délelőtt napsugarakkal vonta be a kertet, a Duna-partot.
Rögtön fel is öltözött, lement a kertbe, kiment a Dunához, megpróbálta a látványt magába szívni, hogy amikor esetleg visszatér a köd, és neki tényleg mennie kell, akkor maradjon valami, ami miatt fájhat a távollét.
Rita biztosan csinált volna egy csomó képet, de ő tudta: a pillanat nem rögzíthető. A kép csupán az élmény egy részét tudja megörökíteni, de nem lesz ott a Duna illata, a távoli hangok, nem lesz ott az újra meglelt napfény élménye, a talán utolsó találkozás búja, nem lesz ott más, csak a telefon processzora által kiválogatott fényrészletek.
Elmélázott még egy ideig a tovatűnő pillanatokon, aztán beült az autóba, és elhajtott a legközelebbi bevásárlóközpontba. Sokáig járkált, gondolkodott, van-e valami, ami jó lenne az útra, ha tényleg úgy dönt, hogy elmegy, de végül is csak két nagy méretű bőröndöt vett.
Ami azokba nem fér bele, azt majd megveszem ott.
Azt, hogy ez az „ott” pontosan hol lesz, még nem tudta, de abban biztos volt, hogy valamilyen trópusi sziget lesz. De nem túl elvadult, mert hozzá kell férjen a számláihoz, kell, hogy tudjon dolgozni, és persze fontos, hogy ne legyen kiadatási szerződés, mert akkor hazazsuppolják, ha rátalálnak.
Ezen már otthon újra elgondolkodott. Rita nagyon meggyőzően mondogatta, hogy veszélyben van, de inkább valami detektívregényből vett fordulatnak tűnt az egész, mint fenyegető valóságnak.
Minden esetre fel kell készülni, gondolta végül, és miután letette az autót, elindult a kávézóba, hogy megnézze, ott van-e az a furcsa férfi. Míg ment, észrevette, hogy kioldódott a cipője. Lehajolt megkötni, és egy kósza ötlettől vezérelve hátranézett a lábai között. Egy árnyékot látott az út menti sövény mögé húzódni.
Sietős léptekkel indult tovább. Az első sarkon befordult, és a telefonját csak annyira dugta ki a fal mögül, hogy a kamerája hátralásson. Bizony, valaki nagyon szedte a lábát utána. Kettőt még lépett, aztán megállt. A telefonján nézett vissza, a férfi egy pillanatra kikukkantott a sarok mögül, aztán visszahúzódott.
Most megszívatlak, öcsém, gondolta, és erőteljes tempót kezdett diktálni. Gimnazista korában és az egyetem első pár évében is rendszeresen tájfutott, otthon is volt egy futógépe, arra is felugrott párszor hetente. Ezeket a megszerzett adottságait kihasználva, nem futva, de nagy sebességgel gyalogolva járta be a nyári céltalan sétálásokon megismert közöket, átjárókat.
Nemcsak a matekban és a kódolásban volt jó, de egy bio-GPS is működött a fejében. Amerre egyszer járt, arra később pontosan emlékezett. Egy újabb, immár csak imitált cipőkötés közben újra hátranézett, de nem látott senkit.
Amikor belépett a kávézóba, rögtön meglátta a férfit. Leült az asztalához, meghívta egy italra, majd megkérdezte, miért követte. A férfi először mellébeszélt, de a programozó gúnyos arcát látva végül azt mondta:
– Mert rendőr vagyok.
Aztán láthatóan várta volna a többi kérdést, de a programozó átült egy másik asztalhoz. A férfi megpróbált odaülni hozzá, talán azért, hogy valami elfogadható magyarázatot adjon a követésre, de elhárította.
Pontosan tudta, rövidesen egy új élet vár rá. Arra koncentrált hát, azt kellett megszerveznie.
Otthon újra végiggondolta, mi történt vele, mióta felült arra a vonatra, ami belevitte a ködbe. A ködre gondolt, ami a pénztárosnőhöz terelte. Minden olyan zavaros volt, és mégis az egész nagyon tudatosan felépítettnek tűnt. Az, ahogyan Rita kiesett az emlékezetéből, aztán ahogyan visszatért valóságosan, tele furcsa sejtetéssel.
Így visszagondolva úgy tűnt, bár azt állítja, fél, de igazából nem fél. Inkább végrehajt egy programot, aminek a része a félelem kinyilatkoztatása is. Az ágyban éppen olyan volt, mint előtte mindig: szenvedélyes, nyitott és kezdeményező. Aztán sietve elment, a romantikus filmekből ismert könnyekkel a szemében.
Lehet-e ezt így? Eltűnni, aztán egy búcsúszexre visszatérni, majd ismét lelépni egy giccses jelenettel?
Mire idáig ért, már a harmadik pohár konyakot hajtotta le. Most nem ízlelgette, ahogy szokta, csak döntötte magába a drága italt. Töltött egy negyediket is, azt megpróbálta élvezettel a magáévá tenni, aztán letette a poharat, és félig ülve elaludt a kanapén.
Reggel, amikor a kávéját kortyolgatva kinézett a kertbe, bosszankodva állapította meg, hogy a köd ismét visszatért. Sűrű volt és a fény számára teljesen áthatolhatatlan. A reggeli napsugarak teljesen szétszóródtak a gomolygó vízpárában.
Ma ki se teszem a lábam – gondolta.
Aztán csinált még egy kávét, kinyitotta a laptopját, hogy megkeresse Ritát. Utolsó, általa ismert munkahelyéről kiindulva próbálta elérni, de semmi. Végignézte a cég weblapját, aztán betört az adatbázisába. Ott talált egy közös megegyezéssel történő felmondást, de semmit arra vonatkozóan, hogy hová távozott.
Próbálkozott még különböző módokon. Arra is gondolt, feltöri az ügyfélkapuját, hátha ott megvan az új lakcíme, de ezt az ötletet végül elvetette. Van így is baja elég. Vagy nem. Mindegy is.
Kirándulok egyet, gondolta.
Fogalma sem volt, hogy a repülőtéri ellenőrzésen átengednék-e. Körözés nem volt ellene, mert akkor már rég elkapták volna, de figyelték, ez már bebizonyosodott.
Hová? Ez volt a legfontosabb eldöntendő kérdés.
Nézegette azokat az országokat, amelyekkel nincs kiadatási szerződés. Egy kis karibi sziget keltette fel a figyelmét, de végül letett róla, mert bár a hivatalos nyelv az angol volt, a népesség inkább valami kevert nyelvet beszélt. Volt a közeli szárazföldön egy ország, de az meg spanyol nyelvű volt. Végül a közelében lévő mellett döntött, mert ott az angol volt a beszélt nyelv.
Már csak azt kellett kitalálnia, merre menjen. Ferihegy szóba sem jöhetett, de más kisebb repülőtér sem. Végül úgy döntött, Albániában száll gépre, onnan irány Dubai, aztán Panama, és egy rövid utazás után megérkezik életének új helyszínére.
Igazából nem tudta, mi vár rá. A hely egy igazi karibi állam volt a szárazföldön, de sok mindent nem tudott meg róla. Valójában nem is akart sokat keresni, mert bár az internetkapcsolata az amerikai műholdas megoldás volt, amit éppen a titkosítás miatt szerelt fel, azért tudta, ha valaki akar, arra is rácsatlakozhat kémkedni.
Megtévesztés gyanánt rákeresett hát, és elég sok időt eltöltött más szóba jöhető államok böngészésével is. Utolsónak hagyta Vietnámot, aztán foglalt oda egy repülőjegyet, hogy kicsit még bekeverjen.
Ettől már szinte titkos ügynöknek érezte magát, de tudta, hogy inkább egy bizonytalan programozó, aki kiesett a szerepéből. Amit eddig csinált, abban profi volt: weboldalak, profilok, adatbázisok feltörése, programok írása. Most azonban idegen terepre tévedt.
Abban sem volt biztos, egyáltalán veszélyben van-e, de nem volt kedve megkockáztatni, hogy esetleg valóban letartóztatják. Azt sem tudta, egyáltalán mit tudnának rábizonyítani. Olyan volt az egész, mint egy katyvasz. A köd nemcsak a kinti világra, de az életére is rátelepedett.
Elfeküdt a kanapén, és újra végiggondolta az egészet. Arra gondolt, lehet, túldimenzionálja az egészet, és csupán valaki más miatt figyelik, akivel esetleg kapcsolatba kerülhetett a hackelések során.
Igen, ez is lehet. De mi van, ha nem? Mi van, ha Ritának van igaza, és tényleg vadásznak rá?
Igazából mindegy. Ha Rita eltűnt újra, akkor akár kipróbálhat egy távoli helyet. A CIA-ügynöknek öltözött fellépéseket már úgyis unta.
Egy pillanatra arra gondolt, magával viszi a pénztárost, de ez egyrészt megnehezítené a helyi egzotikus csajokkal a kapcsolatteremtést, plusz veszélyt is jelentene, mert nem biztos, hogy a nő kibírná a teljes elszakadást.
Én kibírnám? – kérdezte magától, és arra gondolt: talán.
Pár nap Rita nélkül fel sem tűnt. A haverjaival élőben ritkán találkozott, online sem sűrűn értekezett velük.
Igen, ha amúgy az ország élhető, ha jó a kaja, és lehet rendes piát is kapni, akkor biztosan kibírja. De meddig? Meddig kell bírni egyáltalán?
Erre nem volt igazi válasza, hiszen még arra sem volt válasza, indokolt-e egyáltalán ez az egész szökés, vagy csak Rita élénk fantáziája, esetleg valamilyen érdeke kívánja úgy, hogy nyúlcipőt húzzon.
Érdek? De milyen érdek?
Elképzelte, hogy Rita összejött valami középkorú milliárdossal, és férjhez akar menni hozzá, gyerekeket akar, és ebben ő akkor is zavarná, ha belenyugodna.
Igen, az utolsó összebújásuk azt mutatta, hogy megvan az érzelmi és a testi összhang is köztük, és nem akarja őt titkos szeretőnek megtartani, inkább lemond róla.
Ez hülyeség.
Pénze neki is van, és pontosan tudja, hogyan lehet megkeresni bőven többet annál, mint ami egy kényelmes élethez elegendő. A hozzá tapadó izzadt testére gondolt, a sikoltásaira, az obszcén szavakra, amiket a fülébe suttogott, aztán elvetette ezt az egész fantáziát.
De akkor beugrott neki valami.
Gyerek.
Rita már mondogatta egy ideje, hogy gyereket szeretne, de ő mindig elviccelte a kérdést.
– Mit kezdenél két programozóval, amikor egy is sok tud lenni? – szokta mondani neki.
Ilyenkor azonban a lány nem nevetett, inkább merengő, szomorú arcot vágott.
Elvetette ezt a spekulálást, és elindult, hogy körbejárja a házat. Végiggondolta, hogyan kellene itt hagynia úgy, hogy működőképes maradjon.
A hűtőt ki kell üríteni teljesen, és lekapcsolni, amikor elmegy. A könyvek maradnak, nem tudja elvinni őket. Egyedül a Kindle és a rajta tárolt több ezer könyv marad meg neki.
Angol nyelvterület. Majd veszek ott pár könyvet, ha olvasni akarok papíron – gondolta.
Aztán lement a kertbe. A köd miatt nem látta egyben az egészet, de tudta, ha hosszú időre itt hagyja, akkor minden elburjánzik majd. Gaztenger nő a fű helyére, a bokrok metszés nélkül ránőnek a járdákra.
Szerencsére magas kőkerítés volt körben. Kívülről csak a Duna felől lehetett volna belátni, de oda, a parthoz közel egy bokorsort ültetett, így igazából onnan sem látszott a kert, csak a ház felső része.
Rita szerint ez is a jellemét tükrözte: elzárkózni mindenki elől.
A vízparton a köd elzárta a látványt, amibe a ház megvásárlásakor beleszeretett.
Ez fog a legjobban hiányozni, gondolta, de talán majd a tenger kárpótol.
Visszament a házba. A merengésből éppen elég volt ennyi. Soha nem volt egy nosztalgiázós típus, előre nosztalgiázni pedig teljesen feleslegesnek tűnt.