Az előző írásomban az eltűnt időről próbáltam összefoglalni a megérzéseimet. Kicsit előbbre hoztam a megírását, hiszen utazni készültem és tudtam, ahova megyek, onnan kicsit bonyolultabb lenne feladni az írást lapzártáig. A szerkesztő tréfásan e-mailben, így indított útnak: „Remélem, nem az eltűnt idő nyomába eredsz:-)”, ezt felhívásnak éreztem keringőre, vagy kerengőre, ki tudja és felkutattam, megleltem a soha el nem tűnt, de a mindennapokban eltűnni látszó időt.

Merre jártam, a történet szempontjából mindegy, a lényeg, hogy nem volt internet, nem volt TV és szerencsére – bár üdülőhelyen voltunk – nem volt tömeg sem. Ami volt, az viszont ideális volt ahhoz, hogy fülön csíphessem, ha csak nyolc napra is azt a fránya időt. Nyugalom volt ott, gyönyörű kilátás, a háztól tizenöt méterre a tenger. Kell-e bármi más, nem, de azért én vittem.

Velem volt Kundera Azonossága, és Marquez beszédei, és enyém volt az idő, hogy élvezettel haladjak bennük, hol egyiket, hol másikat a kezembe véve, s ha úgy éreztem néha, hogy hív a tenger, becsuktam őket, belecsobbantam a simogató vízbe, alattam fehér kövek, felettem a kék ég, és átölelt a víz, felemelt, ringatott arról mesélt, hogy valahol messze az a másik énem, amikor kiül az apró tó partjára, ott a piros halakat nézve mindig idevágyik.

Velem volt persze örökös útitársam, a Japán és kínai költők Kosztolányi tolmácsolásában, ezt a bársonyos zöld könyvecskét, mióta megvan, még a pár napos utazásokra is magammal viszem, és minden otthonomtól távol töltött reggelen találok benne valamit, amitől úgy gondolom, érdemes volt elhozni újra.

A csönd a parton szinte végtelen, még a tenger sem mozog igazán, apró gyengéd hullámokkal nyaldossa a köveket.

Na, és az idő – kérdezheti az olvasó – az merre van? A kérdésre végre egyszerű a válasz: az idő mint abszolút mérhető dimenzió nem létezik, csupán a Nap meg a Hold járja különös táncát az égen, csupán a fejünkben van valamiféle idővonalzó, amihez megpróbáljuk napjaink egymásutánját hasonlítani.

Megjöttem, de nem tudom, mondott-e valaki valamilyen beszédet és valaki mások mit gondolnak erről, nem tudom megegyeztek-e már, akiknek meg kellett egyezni, és nem tudom, kinek mit akasztanak a nyakába a közelgő ünnepen és végre elértem oda, hogy nem is érdekel.
Kiülök a tópartra, és a fehér kövek között fodrozódó aprócska vízben látom a távoli tengert, és tudom, ez már így marad mindörökre.