Elnézést kérek Marcel Proust kedvelőitől (magam is köztük vagyok), hogy az írótól kölcsönzöm eme igencsak földhözragadtnak szánt írásomat, de nem jutott eszembe más, hogy ezt a semmit, az időt kiemeljem a hétköznapok szürkeségéből.

Miről is van, vagy lenne szó? Leginkább arról, hogy mindannyian állandó időhiányban szenvedünk, s e hiányról állandóan panaszkodva nem teszünk mást, mint folyamatosan pocsékoljuk a magunk és a mások idejét.

Nem tudom, feltűnt-e, szerintem biztosan, hogy miközben szinte mindenhova időre jelentkezünk be, szinte sehol nincs olyan, hogy akkor kerüljünk sorra, amikorra bejelentkeztünk. Szinte teljesen mindegy, hogy hova szól ez az időpont, szerviz, bank, orvos vagy bármi más, általában minimum öt perc, ez már a pontos, és fél óra, ez az éppen még elviselhető intervallum között sikerül akció közelbe, vagyis  az aktuális ügyünk megoldásának legalább az elkezdéséig eljutnunk.

A másik oldala a dolognak, hogy mi magunk sem vagyunk képesek (tisztelet persze a kivételnek) pontosan odaérni valahova. Így tulajdonképpen azzal, hogy késünk, a nagy összefüggések rendszerében önmagunk idejét raboljuk, hiszen az általunk elkövetett késés, csúszások láncolatát generálja és a végén valahol, valamikor visszatér hozzánk.

Elmesélek ezzel kapcsolatban egy saját kísérletet. Néhány éve történt, hogy nagyjából elegem lett a késésekből, és az élet akkor pont olyan helyzetet dobott, hogy nem is voltam kénytelen elviselni a pontatlanságot. Megbeszéltünk egy találkozót 9-re, hívjuk így, Kotász Úrral. Nevezett szakszerűen meg is érkezett 9:25-kor, bemutatkozott:

– Jó napot! Kotász vagyok, jöttem a megbeszélt találkozóra.
– Üdvözlöm, Virág Úr! – mondtam.
– Bocsánat, de én Kotász vagyok.
– Kotász Úr már volt itt 9-kor, épp az imént ment el, ebből gondoltam, hogy Ön Virág Úr, aki 9:30-ra van bejelentve.

Nos, azt a megdöbbent arcot látni kellett volna, aztán szinte hallani lehetett, amint leesett neki, hogy miről van szó és kérte az elnézést, de nekem mennem kellett, Virág Úr már várt.
Szóval úgy bánunk az idővel, a másokéval és a magunkéval is, mintha az a mindennapokban is tartaná einsteini állapotát, miszerint csupán egy makacs illúzió. Ám, ha például a sarki bolt este hatkor zár,   és mi csak negyed hétkor érünk oda, akkor bizony azonnal megtapasztaljuk, hogy mennyire makacs dolog az idő, aztán vagy visszafordulunk valamelyik szupermarket felé, vagy kompromisszumot kötünk a vacsorát illetően.

Pedig ma igazából könnyű is lehetne ez, hiszen mindenkinél van mobiltelefon és az központilag kontrollálja az időt. A legtöbb embernek okos is az a telefon, vagyis, pontosan láthatja előre, mikor mit tervezett magának, vagy terveztek neki.

Háromezernél is több oldal Proust műve, igazi ínyencnek kell lennie annak, aki végigolvassa, de higgyék el, megéri, még akkor is, ha lemaradunk miatta pár találkozóról. Jobb Prousttal járni az eltűnt idő nyomában, mint minden este pirítóst enni, mert lemaradunk az aznapi kenyérről.
Az idő pénz, tartja a mondás. Az idő egyenlő idő, mondom én, vagyis, ha pontosak vagyunk, több szabadidőnk marad arra, amit szeretünk, s akár egy könyv lapjain az eltűnt idő nyomába is eredhetünk anélkül, hogy miatta lemaradnánk bármi másról.