Az idő
Miután megállapította, hogy pénzügyileg rendben van, játszott egyet a legújabb autóversenyes játékkal.
Edzett egy kicsit a szobai szuperedzőgépen, amelyen súlyok helyett már elektromotorok szabályozták a terhelést.
Aztán vacsora után megnézett egy idióta akciófilmet, amelyben percenként ezer lövés dördült, és több száz pofon csattant el.
De hiába itta meg a délben megbontott fehér bor után a kifinomult ízvilágú Pinot noirt is, nem volt álmos, így a pornóoldalakra kapcsolt.
Az egyik csatornán a pénztárosnőhöz kísértetiesen hasonló szereplő tette a dolgát nagy lelkesedéssel – ezen ő is fellelkesült.
Reggel, miközben a füstölt lazac után a második kávéját itta, arra gondolt, milyen elpazarolt délután és este volt. Elherdált idő.
Elherdált? Talán nem lenne az, ha tudnánk élni a pillanatban. Ez az, amit nem tanítanak meg nekünk.
Helyette időre megyünk dolgozni, elvárások vannak, amiknek meg kell felelnünk, és van a nap, amikor fáradozásainkat kifizetik – jól vagy rosszabbul.
Meg tudjuk venni belőle az illatot, az autót, az italt, vagy csak az egyiket… vagy egyiket sem.
Amennyiben az utóbbi csoportba tartozunk, gondolhatjuk azt, hogy vesztesek vagyunk. Elhatározhatjuk, hogy többet dolgozunk, hogy új szakmát tanulunk, hogy saját vállalkozásba kezdünk.
Nem látjuk, hogy akinek már megvan, amire mi még csak vágyunk, szintén ugyanezt teszi. Mert jövőre kijön az új illat, az új autó, az új ital, és most már az kell — pedig még semmit sem kezdett a régivel.
Így emészti fel jelenünket a jövő – karöltve a múlttal.
A múlt sámliján ágaskodva próbálunk belesni a jövő függönye mögé.
Ám hiába látunk bármit, nem lehet megúszni az életet.
El kell indulni, és időnként boldogtalannak kell lenni, s közben mindvégig tudni, hogy boldogságunkhoz oly kevés is elég, mint némi csönddel vegyített vízcsobogás, rügyező növények, álmosan tapogatózó gondolatok — vagy éppen a napok óta mindent ellepő köd megszűnése néhány pillanatra.
Mégis érdemes újra és újra nekivágni, s mindig többet vinni magunkkal a léha ábrándozás áldásaiból.
Mert a világ, bár be nem vallaná, mégis hálás azon keveseknek, akik tudják: a győzelmek átmenetiek csupán.
Ezért nem mindegy, hogy milyen úton jutsz el oda.
Nem kaphat minden hajó jó szelet – néha evezni, máskor úszni kell, és igen, küzdeni a viharral.
De ha mindezt túléljük, sem gondolhatjuk, hogy vége, hogy mostantól minden helyzetnek az urai vagyunk.
Győzhetünk, de a győzelemben sokáig meg nem maradhatunk.
El kell fogadnunk, hogy a világ soha nem lesz olyan, mint amilyennek látni szeretnénk.
A legborzongatóbb felismerés pedig, ami ebből következik, hogy nem is kell, hogy olyan legyen.
Csupán a saját sorsunkon vagyunk képesek korlátozott mértékben változtatni — ám amin igazán változtathatunk, az a hozzáállásunk a dolgokhoz.
– Mik ezek a gondolatok, amik itt körbejárnak a fejemben? – kérdezte magától. – Jelen, jövő, elindulni, győzni… Az agyamra ment ez a köd. Még a végén filozófus leszek, de az nem fizet olyan jól, mint a hackelés meg a kriptovaluta – gondolta.
Aztán mégis visszatért az időhöz.
Az időhöz, ami úgy van, hogy közben nincs. Mérhető – nagyon pontosan –, ha elhisszük, hogy amit mérünk, az valójában az idő.
De csupán az órák mutatójának körbejárását számoljuk, vagy a cézium-133 rezgéseit.
De hogyan viszonyul ez hozzánk?
Ülünk egy órát, bámulunk a ködbe, és közben hülyeségeket gondolunk. A másodpercmutató ezalatt 60-szor ér körbe a számlapon, a cézium-133 ezalatt 3600-szor 9 192 631 770-et rezdül… vagy mit csinál.
De tudjuk-e mérni, hogy ebben az „időben” mi játszódik le a fejemben?
Mennyit rezeg a cézium, míg a köd bámulásától eljutok a múlt sámlijáig?
Mennyit halad a mutató, míg a sámlitól a változó szelek által ide-oda dobált hajóig jutok?
Mit jelent az idő, ha ezalatt a Föld 10 700 kilométert halad az űrben a Nap körül, és persze forgunk is vele: 1600 kilométerrel fordulunk el a tengelye körül.
Közben a Nap is halad velünk valamerre, és a Tejút is visz valahová.
Hol maradnak a meghaladott sámlik a térben, hiszen az időben nem lehetnek – az nem egy hely, csupán egy változás.
Mert ha a gondolatok itt maradnak, mondjuk a fejemben, ami közben irdatlan távolságokat tett meg a Földdel együtt, akkor az az idő, amikor keletkeztek, hova lesz?
Érezte: ezt most nem tudja megfejteni – de máskor sem –, és abban is biztos volt, hogy senki más sem.
Az idő megmarad egy rejtélynek, egy kitalált dimenziónak, amelyben nincs helye sem az eltűnt barátnőnek, sem a feltűnt pénztárosnőnek, és talán neki magának sem.
Kinézett az ablakon: mintha már a déli nap sugarai látszottak volna a ködön túl.
Hirtelen rossz érzés futott végig rajta.
Elővette a telefonját: az időjárás-app napos időt mutatott az egész országra.
Lehet, ez a köd csak neki szól. Segít neki beleveszni a megfoghatatlan időbe.
Még egy utolsó pillantást vetett a ködben éppen csak kivehető kertre, aztán a fagyasztóhoz ment, hogy valami ebédet keressen magának.