Itt vagyunk hát, ez itt a túloldal, ahova vágytál. Vagy mégsem?

Mi van, ha tévedtem? Mi van, ha tévedtél?

Mert az életünk, részben vagy teljesen, tévedéseken alapul. Nemcsak egyeseké, hanem mindannyiunké. Ez alól senki nem kivétel, ismétlem: senki.

Első és legfontosabb tévedésünk az, amely önmagunkhoz kapcsolódik. Él a fejünkben egy kép önmagunkról, ez a kép általában csupán részleteiben hasonlít a valóságra. Amennyiben ügyesek vagyunk, akkor az emberek többsége gondolhat olyannak, amilyennek mi is gondoljuk magunkat, ám ez az eredeti kijelentésen nem segít.

Tegyünk egy kísérletet, és egy magányos, lehetőleg csendes helyen tegyük fel magunknak a kérdést: ki vagyok én? Ha azonnal érkezik válasz, akkor vizsgáljuk meg, mennyiben azonos az eddig magunkról gondolttal, és miben tér el. Valószínűbb azonban, hogy a válasz csak nagyon sokára vagy soha nem jön meg.

Ami ebből következik, az maga a meghasonlás, ha nem tudjuk, kik vagyunk, az sem biztos, hogy vagyunk-e egyáltalán. Mert az is lehet, hogy csupán elképzel bennünket valaki, aki nem is mi vagyunk.

Itt érkeztünk el az igazi kérdéshez: megismerhetjük-e egyáltalán, hogy valójában mi folyik körülöttünk? Lehetnek-e fogalmaink a körülöttünk mozgó, hozzánk hasonlóan bizonytalan énképű emberekről?

Csupa-csupa olyan kérdés, amit szinte soha vagy csak nagyon ritkán és általában krízishelyzetben teszünk fel. Ezért hagyjuk magunkat megvezetni, ezért csalódunk emberekben, ezért mérjük fel rosszul a helyzeteket, ezért van az, hogy az élet legtöbbünk számára egy bizonytalan kimenetelű szerencsejáték.

Lehetne-e ez másként? Ha igen, akkor miként tekinthetnénk a köztünk és a valóság között lebegő fátyol mögé?

Ez az a kérdés, amit az emberek évezredek óta kutatnak. Vallásokat, technikákat hoztak létre annak érdekében, hogy az a bizonyos fátyol, akár csak egy pillanatra is, de fellebbenjen. Vannak legendák, melyek szerint voltak emberek, akiknek ez sikerült. Jézus, Buddha, Mohamed, hogy csak a legismertebbeket soroljam. Ám ha követőiket nézem, akkor vagy a félreértések miatt ekkorák a különbségek, vagy mert csupán legenda a siker, és a szándék ellenére a betekintés nekik sem sikerült.

Mit tehet hát az ember, bizonytalan önképével, téves társadalomismeretével?

A tények hideg vasa majd lemetszi rólunk a téves emlékezést, nem marad, csak egy tétova mozdulat, mely búcsút int az e világi bizonytalan létezésnek.

Mindegy lesz majd, hogy feltettük vagy nem tettük fel a kérdéseket.

Addig is? Addig is csak tévedjünk vidáman tovább. Hosszú ideje folyik ez a játék, ha az őseinknek jó volt, jó lesz nekünk is. Nincs, aki megváltson bennünket, és mi sem válthatjuk meg önmagunkat.

Már köszörülik a hideg késeket a valóság fenőkövén, addig is kérjünk egy jó kávét, mert nem tudhatjuk, meddig kell még várnunk.

Mivel nem tudhatjuk, tévedtünk-e, vagy sem, egyet tehetünk, hogy hiszünk benne, hogy átjutottunk a pokol kapuján, és immár a túloldalon vagyunk.

Igen, hiszünk ebben, mert a hit az emberi létezés velejárója, még akkor is, ha megélése, tárgya folyamatosan változik.

Mert lehet, hogy elvándorolt a hit a stadionokba, rockszínpadokra, filmvásznakra. Azonban az embernek a hit az egyik építőköve, hisz egy csapatban, legyen az sport, zene vagy éppen film művelője. A különböző filozófiai hátterű guruk hirdetik, ha másban nem, legalább magadban hinned kell, különben tényleg nem viszed semmire.

Valljuk be, igazuk van, mert azokból, akik még magukban sem hisznek, soha nem lesz az új templomok felkent papja, nem lesznek élsportolók, rocksztárok, filmcsillagok.

Mondhatjuk tehát, hogy a hit nem vész el, csak átalakul. Ez pedig néha, mint mostanság is, igencsak erősen megmutatkozik, mert nagyon bizarr dolgokban is hihetnek emberek. Ilyenek például a pártelnökök. A politikai meggyőződés is hitté válik, ha túladagoljuk, és onnantól az érvek, a tapasztalás már nem számítanak. Hittel várunk, míg el nem jössz, te szép, új világ, még akkor is várunk rád, ha fogalmunk sincs, hogy milyen leszel, hogy nekünk személyesen jó leszel-e.

Persze vannak olyanok, akik azt gondolván, hogy a fent leírtak csak a pórnépnek valók, a haladásban hisznek, a minden problémát, még a saját maga által okozottat is legyőző technológiai fejlődésben, valamiben, ami látszólag túlmutat a hiten.

Bizony látszólag, mert csupán a részletekre adhat választ, akár tökéletes választ, de nem a nagy egészre. Mert miként az ember sem csupán szervekből, testrészekből áll, úgy világunk sem csupán az atomok véletlen elrendeződésének megfejthető, újra leírható konstrukciója, hanem annál jóval több, egyfajta önmagát újratermelő titokhalmaz. Így válik a tudomány is hitté, melynek vívmányaiból építik tovább saját hitüket a stadionok, rockpaloták, mozivásznak vallásának papjai és híveik.

 

Most úgy érzem, eljött az idő, hogy a magam hitéről is szót ejtsek, hiszen egy ilyen összetett és mindenkit érintő téma nem közelíthető meg egyfajta kívülállóként, mert olyan, fentebb már leírtam, nem létezhet, még a legvégső esetben is csak odáig redukálódhat, hogy valaki abban hisz, hogy ő nem hisz semmiben, szóval ezzel elvégeztetett.

 

Jöjjön hát a nagy vallomás, miben hisz az, aki az előzőekben hit kérdésében és sok minden másban is oly nagy magabiztossággal megírta a tutit. Sok mindenben, például abban, hogy az ufók már olyan sokszor nem jöttek el, hogy egyszer bizonyosan bekövetkezik a pillanat, amikor ismét nem fognak eljönni. Amennyiben most valaki arra gondol, hogy esetleg viccelek, akkor megnyugtatom, lehet, hogy igaza van. Lehet. Mindenesetre ezt egyfajta példabeszédnek szántam, hogy megvilágosítsam egy fontos hitemet, miszerint hiszek az iróniában, és még inkább hiszek az öniróniában. Hiszek abban, hogy az ember nem szabad, hogy túlságosan komolyan vegye önmagát, mert akkor megfosztatik az új felismerésektől, az új összefüggésektől, attól, hogy része legyen egyfajta változásnak.

Mert tudjuk, csak az ökör következetes, ezért az önirónia mindig segít abban, hogy felismerjük hibás döntéseinket, hogy rájöjjünk, soha semmi nem állandó, hogy még az örök érvényűnek hitt dolgok is újjászülethetnek egy más formában.

Pont ebből a hitből adódóan olvasok újra könyveket. Hagyom, hogy a változatlan szöveg, időközben megváltozott szűrőimen áthaladva, új drágaköveket hagyjon megtalálni.

Irónia, ez az a hit, melyre csak kevesek érnek meg egész életük folyamán, és még az is lehet, hogy én, aki ezt most itt kinyilvánítottam, sem vagyok igazából képes rá.

Ám ez a könyv még sem paródia, mégiscsak szükséges némi támpont, melyből arra következtethetünk, hogy ténykedésünk nem volt hiábavaló, és az, hogy végigmentünk sorban a fokozatokon, tényleg azt eredményezte, hogy eljutottunk a túloldalra.

Az, hogy már a túloldalon vagyunk, nem egyértelmű, nincs kitéve helységnévtábla, rajta felirattal. Önmagában semmi nem utal rá, hogy már ott vagyunk. Mert bizony ez a túloldal is csak ugyanott van, mint ahol voltunk, úgy vagyunk ott, hogy nem mentünk sehová, csupán a viszonyunk változott meg, ami a mindennapjainkhoz és önmagunkhoz köt.

Tudunk bánni az emlékeinkkel, tudjuk, hogy fontosak, hasznosak, és azt is tudjuk, hogy néha károsak, és elhelyeztük őket a megfelelő polcra.

Tudjuk az időről, hogy miközben a valóság fontos része, aközben egy szellemi konstrukció is, és ekképpen viszonyulunk hozzá, ekképpen bánunk vele.

Aztán fontos, hogy leszámoltunk a megnyomorító elvárásokkal. Azokkal, melyek olyan falakat emelnek elénk, amelyeket nincs kedvünk sem megmászni, sem lebontani. Ami pedig a legnagyobb titok, hogy nem várhatjuk el magunktól, hogy átlépjünk a túloldalra, az majd megtörténik, ha eljön az ideje. Kellenek a fent említett lépések, de nem mindig szükségesek, megtörténhet csak úgy is, de görcsösen erőltetve, elvárva nem fog megtörténni, vagy csak nagyon nehezen.

Így leszel a szabályok ura, ha betartod, de nem privilegizálod őket, vagyis tudod, hogy lehetnek más alkalmas szabályok is. Olyan szabályok, melyek betartásával sikerül jónak lenned, bármit jelentsen is ez.

Ha már a túloldalon vagyunk, akkor értékeljük és vágyjuk a szépet. A szépséget, mely bármiben ott lehet, ha van szemünk, fülünk és szívünk megkeresni. Egy mozdulat éppen úgy lehet szép, mint egy lepke, egy mondat, egy gesztus, bármi, ami velünk vagy körülöttünk történik.

Ilyenkor kisimul a világ, a földnek illata lesz és nem szaga, minden megváltozik, miközben ugyanaz marad.

Ugyanaz marad, mert nem lehet más; ami más lehet, az az érzékelésed és a viszonyod hozzá. Pont, amiért valami tetszik az egyiknek és nem tetszik a másiknak, a valami ugyanaz, a szemlélet, a viszony más.

Te is lehetsz guru, ígértem az elején, hogy az lettél-e, s ha igen, mire mégy vele, az a következő fejezetben fog kiderülni.