A papírabroszra karikát vetít a nap. A karikában egy légy mászkál: zsibbadt, melegszik, összedörzsöli mellső lábait. Megteszem neki azt a szívességet, hogy agyonnyomom. Nem látja, hogy feltűnik a hatalmas hüvelykujj, melynek arany szőrszálai ragyognak a napsütésben.
– Ne ölje meg, uram! – kiáltja az Autodidakta.
A légy szétnyomódik, kicsike, fehér zsigerei kiomlanak hasából; megszabadítottam a létezéstől. Szárazon azt mondom az Autodidaktának:
– Meg kellett tennem neki ezt a szívességet.
(Sartre: Az undor)
Éppen Sartre könyvét olvasom – most e-könyv változatban. Az eredeti, papíralapú túl vaskos, mert a filozófus-író-esszéista több regényét és elbeszélését is tartalmazza. Így ez most egy súlyos olvasmány könnyített változata – persze csak kezelhetőség szempontjából.
Most láttam a hírekben – ha igaz –, hogy egy fiatal fiú egy webes kihívás miatt megpróbálta megölni az anyját és a nagyanyját. Mivel még nem biztos, ezért óvatosan kellene megközelíteni a kérdést, mert lehet, más áll a háttérben. De mondandóm szempontjából ez nem számít, mert ha már felmerült ez a lehetőség, akkor minden, ami most következik, ebből következik.
Mintha csak Sartre hősét látnánk a hírekben – csak ő nem egy légyen, hanem a szülein próbált elégtételt venni a világ nyomora által kiváltott undorán.
Mert bizony nyomorúságos világ az, ahol emberek tömegei az internet bugyraiban keresik a szórakozást, a barátokat, a megértést – és ki tudja még, mit.
Nekem, aki 1996-ban költöztem a webre írásaimmal, igencsak felemás helyzet ez. Akkor, az ottani körülmények között, falusi környezetben, műszaki szakmával jó ötletnek tűnt a közlés egy akkor még új csatornájához fordulni.
Ma már nem is igen van más csatorna, de a közösségi oldalak algoritmusa vészesen letekeri az elérést, ha nem az éppen aktuális trendeknek megfelelően „pörög” az ember – és mellette még nem is hirdet. Nem baj ez – azért néhányan csak látják majd ezt az írást is. Aki nem, az meg magára vessen: miért nem keresi fel naponta az oldalam?
Szóval a közösségi háló lett az a hely, ahol a világ összes mocska összegyűlik, ahol mindig akad valaki, akinek valami – vagy éppen semmi – nem jó. Ez az a közeg, amit jobb lenne elkerülni. De ha az ember egyszer régen azt választotta, hogy az internetet teszi az íróasztalfiókjává, akkor nem kerülheti el.
Nem tehet úgy, mintha nem létezne – egyet tehet: mint Az undor főhőse, összenyomja. Vagyis: tiltja azokat a profilokat, akik folyamatosan döglégyként köpik be a közösségi oldalt.
Persze, néha ez sem segít. A hirdetett tartalmak újra és újra megjelennek, hiába írom le századszor is, hogy nem érdekel.
Szerencsére azért nem csak döglegyek vannak. Miként Breton versében: „a költészet ágyban sarjad, a költészet az erdőben sarjad.” A költészet aktusa nem egyeztethető össze az újságolvasással, mert a költői összefonódás – akár csak a testi – ameddig fennmarad, megvéd, és nem gondolunk a világ nyomorára.
Bizony, amíg valamelyik politikus, vagy éppen a ma divatba jött bronxi csasztuska-hadaró helyett Tandorit, Apollinaire-t, József Attilát vagy éppen Bretont is olvashatunk a világhálón, addig csak lehetőségünk van – de igazi okunk nincsen undorodni.