A dimenziókapu ízelítő

1. fejezet. Belépés
Párduc Patrik nagyjából átlagos ember volt. Kevés különcséggel, nyugodt életre vágyó és azért tenni is akaró hajlammal. A gimiben mindenki csak PP-nek vagy dupla P-nek hívta, történetünkben a PP néven szerepel. A felesége éppen ezért hagyta el. Ő mindig menni akart valahova. Partik, buli, wellness és így tovább. Egy szürke novemberi délutánon megegyeztek, hogy menjen csak, ahova akar, de nélküle.
PP először nem is tudta, mibe kezd, mert 47 évesen nem sokat tudott a háztartásról, mindig nyüzsgő felesége simán intézett mindent, neki csak a házzal vagy a kocsikkal kapcsolatos teendőkbe kellett bekapcsolódnia. Meg néha hozni ezt-azt az Aldiból, mert a felesége arra nem járt, ám az akciós újságok nagy olvasójaként szinte hetente kitalált valami vennivalót.
PP a nőkkel sem igazán törődött, aztán kb. fél évvel azután, hogy Natáliával elváltak útjaik, olyasmik kezdtek történni vele, amiről előtte nem is gondolta, hogy létezhetnek.
Belenézett a pinába, és rájött, hogy az, sok minden más mellett, egy kaleidoszkóp is, melyen át a világ mindennap másnak látszik. Ha nincs az a népszavazás, talán soha nem jön erre rá.
Azon az első napon a kapucsengőre ébredt. Valaki ellentmondást nem tűrően nyomta. Az órára pillantott, negyed tíz volt. Kibotorkált az előtérbe, a kamera képén Irén volt a szomszéd utcából, ő hordta a röplapokat, reklámújságokat. Mi a bánatot akarhat?
– Tessék? – szólt bele a mikrofonba.
– Szia! Bocs a zavarásért, csak azt akarom kérdezni, voltál-e már szavazni?
– Ha csak álmomban nem, most ébredtem.
– Jaj, bocsi, de elmész?
– Persze, elmegyek, miért ne mennék – mondta, de nem volt benne biztos, hogy megteszi.
Hülye liba, dohogott magában, míg a kávéját főzte. Képes felcsengetni ez miatt. Biztos a Józsi megszponzorálta kicsit. Józsi a falu, bár már a városhoz tartozott, de mindenki falunak hívta, szóval Józsi volt a falu közismert, nemzeti lelkiismerete. Bárkivel találkozott, azonnal témánál volt, komcsik, zsidók, összeesküvés, Trianon, ezeket kombinálta az éppen aktuális politikai helyzetnek megfelelően. Egy ideje a pomogácsok is a szókincsébe kerültek, mert jöttek, az nem vitás. Szerencsére csak ritkán futott össze vele, mert más ritmusban éltek, de ha igen, az általában brutális volt. Utoljára megpróbálta kijátszani a végső érvet, és a pomogácsok című blokknál bemondta, dömdödöm. Józsi rá se rántott, csak mondta egészen addig, míg meg nem látta a következő, ideológiailag képzetlennek gondolt delikvenst.
A fene egye a Józsit is, meg az Irént is, gondolta, miközben a kávét darálta. Ez volt a heppje, a jó kávé. Meg volt róla győződve, hogy a környéken, de talán a megyében is ő főzi a legjobb kávét. Mindig frissen darálta, de már a szemesből is csak kis adagokat vett, hogy ne álljon sokáig. Aztán egy kotyogószerű, saját maga által gyártott főzőben főzte le.
Míg a kávét itta, arra gondolt, ma nem reggelizik. Bár az ebéd sem volt már távoli. Nem megyek sehová, gondolta, majd rendelek egy pizzát.
Bekapcsolta a telefonját. Rögtön pityegtek az SMS-ek, négy nem fogadott hívás, abból három ismeretlen. A negyedik a helyi képviselő volt. Most nem hívom vissza, nincs kedvem meghallgatni, hogy menjek és húzzak x-et, tudjuk, hova. Nem.
Kiült a teraszra kezében a tablettel, és olvasgatni kezdte a híreket, de hamar megunta, és ment a kedvenc helyére, a modelloldalakra. Imádott modelleket építeni. Hajót, repülőt, autót, a kedvence az apró vízimalom volt, amit a kerti tó partjára épített, remekül működött, ha a vízesését meghajtó szivattyú vizének egy részét a lapátokra irányította, vígan forgott, sőt még őrölni is tudott, erre nagyon büszke volt. Néha órákig élvezkedett a malommal. Ebben az építgetésben élte ki gépészmérnöki hajlamait, mert a szakmáját tizenegy éve odahagyta, hogy egy számára unalmas, de jól jövedelmező munkabiztonsági vállalkozásba fogjon.
Alig ette meg a pizzát, csengettek. Arra gondolt, ha az Irén jött vissza, akkor megöli, de a harmadik szomszédból a Béla volt az. Megnyomta a kapunyitót, és beleszólt a mikrofonba:
– Szia! Gyere be!
– Nem igazán akarok, mert van még dolgom.
– Gyere csak, most kajáltam, iszunk rá egy whiskyt.
– Jó – mondta Béla megadóan. Fogalma nem volt, mit akarhat tőle, nem beszéltek már egy fél éve.
– A srácok merre vannak? – A kérdés csak félig volt jó, hiszen a nagyobbik már nem lakott nála, saját életet élt, karriertervvel, barátnővel, csak a kisebbik élt vele, ő most volt harmadikos a gimiben. Amikor a felesége elköltözött, ő maradni akart.
– Az anyjuknál ebédelnek, mint minden vasárnap.
– Ja, igaz, elfelejtettem. – Aztán Béla hosszú monológba kezdett a világ dolgairól, az élet értelméről, de végül csak kibökte:
– Elmész szavazni?
– Elmegyek, csak előtte megnézem a meccset, aztán majd hazafelé. Gyere el velem, rangadó lesz, az elsővel játszunk, ha nyerünk, helycsere.
– Nem, még be kell ugranom pár helyre – mondta Béla, és sietve búcsúzott.
A meccsre elmegy, ez biztos, de a többiben nem volt biztos.
A meccs előtt, mint mindig, megivott egy hubertuszt, az ilyen lepukkant kocsmákban, mint amilyen a pálya közelében is volt, sosem ivott mást.
A meccs jó volt, 3:1, helycsere. Míg ballagott a szavazókör felé, azon gondolkodott, lesz-e pénz az NB III.-hoz. Végül is mindegy.
– Helló – riasztotta fel egy női hang az elmélkedéséből. – Szavazni mész? – Az átellenben lakó Emma volt az, Deal Emma. Éppen nemrégen vált el. Nem volt még negyven, valamelyik bankfiókot vezette. Vörös volt, és nagyon elegáns. Piros blézerben, alatta hihetetlenül feszülő, csontszínű ruhában, piros, végtelenül hegyes és nagyon magas sarkú cipőben.
– Helló. Gondolom, te is oda mész. Menjünk együtt. – Emma fülig érő mosollyal fogadta el az együtt szavazást.
A fülkében is Emma ringó csípőjére és blézert feszegető melleire gondolt. Hazafelé szinte végig Emma beszélt, a gyerekeiről, a válásáról, a férje új nőjéről.
A kapuban azt mondta:
– Gyere be. Van egy remek borom. Vörös, szereted a vöröset? A gyerekek most a férjemnél vannak. Két hét itt, két hét ott. Először nem gondoltam, hogy így működhet, de végül is nem rossz.
A bor jó volt, talán túlságosan is jó. A téma nagyjából maradt, nem is tett mást, csak megértő, rövid megjegyzésekkel próbálta fenntartani a társalgást, és jelezni megingathatatlan érdeklődését.
Arra riadt, hogy valaki rázza.
– Ébredj fel, haza kell menned! – Emma volt az.
– Mennyi az idő?
– Fél kettő. Haza kell menned, nem akarom, hogy reggel meglássanak.
– Miért? Mindketten szabadok vagyunk.
– Még nem akarom, de holnap majd felhívlak, ha hazaérek, és este átjöhetsz. Átjössz?
– Még szép – mondta, és röviden megcsókolta.
Otthon nem tudott elaludni. A tegnapi hihetetlen napra gondolt. A sza-vazásra és a dilemmára, amit az egész okozott neki. Mire is szavazott? Próbálta felidézni, de nem tudta, aztán rájött, nem húzott be semmit, egyszerűen annyira Emmára volt rápörögve, hogy csak gyorsan a borítékba tette a lapot, és már ment is.
Úristen, én egy dimenzióugrást hajtottam végre, és hangosan kimondta önelégült vigyorral: – Dilemmából Deal Emmába jutottam. – Hálásan gondolt a népszavazásra, aztán felidézte magában a dimenziókaput. Így aludt el, egy jobb és mindenképpen izgalmasabb jövő reményében.
Mintha a cégnél is megváltozott volna valami. Piroska, az asszisztense valahogy furcsán nézett rá, mintha valami huncut mosoly bujkált volna a szája szögletében. Az a szöglet amúgy egy igen csinos szájnak volt a szöglete, persze lehet, csak a piros rúzs és kontúrceruza tette, vagy, gondolta Párduc, a tegnapi éjszaka.
– Hogy telt a hétvége? – érdeklődött Piroska, aki alkatának megfelelően mindig Barbie babának volt öltözve. Párduc nem igazán értékelte ezt a stílust, de az ügyfelek annál inkább, így az üzletmenet érdekében ráhagyta Piroskára ezt a Barbie-stílust.
– A szokásos – hazudta a kérdésre, de nem volt túl meggyőző, mert Piroska rögtön visszakérdezett:
– Olyan feltűnően üde vagy ma, főnök úr. – Párduc igazából nem akarta Piroskával megvitatni a vasárnap történteket, mint ahogyan senki mással sem akarta. Ám egy hirtelen ötlettől vezérelve azt mondta:
– Van mára ebéded? Mert nyílott egy új görög étterem a városban, gondoltam, megnézem, és már vagy két éve itt dolgozol, de még soha nem ebédeltünk együtt, szóval egy óra körül mehetnénk? – Piroska láthatóan meghökkent a meghívástól, de csak egy pillanatra, aztán lelkesen átvette az irányítást.
– Rendben. Fel is hívom őket, és foglalok asztalt, nehogy lesre fussunk.
A következő két órában, miután aláírta az aláírnivalókat, és sakkozott egy New York-i brókerrel, végig az járt az eszében, hogy mi a fészkes fenéért hívta meg Piroskát ebédelni. Piroska meglehetősen rámenős nőnek tűnt, és csak az ő egykedvűsége és távolságtartása miatt nem próbált meg közelebb kerülni hozzá.
Erre én meghívom, gondolta, és mattot kapott újra. Háromszor kapott ki egymás után, és mindezt egy, illetve igazából két nő miatt. Kapuzárási pánikom van. Hülyeség, vetette el a dolgot, az még arrébb van.
– Szerintem induljunk – mondta Piroska, aki láthatóan a szokásosnál is több sminket tett magára. Párduc a legyőzöttek beletörődöttségével állt fel a székből, még egy „See you tomorrow”-t odavetett a brókernek, aztán elindult, hogy egy kétes kimenetelű ebédre vigye alkalmazottját.
10 11
Piroska természetesen óriási feltűnést keltett, ahogy beléptek az étterembe. A férfiak rögtön csekkolták, és persze a velük lévő nők is. Ő maga akár szerencsésnek is érezhette volna magát, ha meg nem pillant egy ismerős vörös hajkoronát. Emma volt az. Szerencsére háttal ült, egy barna nővel ebédelt. Párduc érezte, hogy ebből még baj lehet. Illetve nem is baj, csak kellemetlenség, hiszen majd magyarázkodnia kell újdonsült szeretőjének, akit elsősorban kényelmi megfontolások miatt nem akart ilyen gyorsan elveszíteni. Megvárta hát, amíg Piroska helyet foglal, és egy „válassz magadnak, egy pillanat, és jövök” után odalépett Emmához.
– Szia, szomszédasszony! – Emma láthatóan meglepődött, és kissé el is vörösödött.
– Szia! Hadd mutassam be a kolléganőmet, Marikát. – A barna, nagyjából vele egykorú nő vidáman pattant fel, és nyújtotta a kezét.
– Örvendek. Párduc Patrik vagyok, de szólítson csak PP-nek, átellenben lakom az Emmával, szóval olyan szomszédféle.
– Szomszédféle – mosolygott a nő mindentudóan, Párduc biztos volt benne, hogy Emma mindent elmesélt neki. – A jó szomszédság nagyon fontos.
– Igen, és mi, hála Istennek, jól megértjük egymást, segítünk, ha kell. – Még néhány esetlen mondatot váltottak a szomszédság előnyeiről, aztán visszaült Piroskához.
– Ki volt az a két maca?
– Nem maca, hanem a szomszédasszonyom és a barátnője.
– Sok ilyen szomszédod van? – kérdezte kacéran személyi Barbie-ja. Eleinte még célozgatott a szomszéd nőre, de aztán sikerült leszerelnie néhány bókkal.
Ezt soha nem gondolta volna magáról, de mintha a tegnapi nap felszabadította volna a Natáliával töltött hosszú évek nyomasztó hatásai alól. Nemcsak hogy képes volt új eszközökkel irányítani Piroskát, de még élvezte is.
Már újra az irodájában ült, és éppen azon töprengett, keressen-e új sakkpartnert, amikor csengett a telefonja. Emma volt az. PP érezte, hogy most magyarázkodnia kell.
– Szia. Ezt azért nem gondoltam volna.
– Mit, kedvesem?
– Ezt a kedvesemet tegyük kicsit talonba. Szóval én amolyan jóképű középkorú balfácánnak láttalak. Aztán simán lekaptál a lábamról, és ma meg egy cicababával ebédelsz.
– A cicababa a titkárnőm már vagy két éve, és ma ebédeltünk együtt először, más egyéb pedig nincs köztünk.
– És ezt higgyem el?
– Nézd, Emma, nem kell elhinned, de szerintem ne telefonon beszéljük meg. Munka után gyere át, sütünk egy kis grillkolbászt, iszunk egy pohár bort, és megbeszéljük.
– Így akarsz levenni a lábamról?
– Emma! Szerintem ezt meg kellene rendesen beszélnünk, nagyon tetszel nekem, szóval gyere át! Mikor végzel?
– Öt után.
– Rendben, hatra várlak, addig előkészítem a grillt.
– Jó, akkor hatkor.
Hazafelé vett kétféle grillkolbászt és egy egri és egy villányi rozét. Négy után ért haza, volt ideje bőven. Rendbe kapta hát a kerti sütőt, amit maga épített, volt benne grillező, tárcsa, de volt kemence, és persze bográcsolni is lehetett rajta. Nagyon büszke volt rá, de tavaly június óta nem volt használva. Akkor vesztek össze először nagyon csúnyán Natáliával. Natália hétvégére meghívott vagy negyven embert. PP alig győzte sütni a tarját meg a kolbászt. Natália meg úgy viselkedett, mintha filmsztár lenne, aki most kapta meg az Oscart. Másnap pedig ki se nézett délelőtt, amíg PP a romokat restaurálta. Amikor szóvá tette neki, még mindenféle marhaságokat vágott a fejéhez, olyanokat, amelyekről PP igazából nem is tudott, a vége az lett, hogy mindketten üvöltöztek, és ha a nagyobbik gyerek nem jön haza, valószínűleg a kicsi hívta, talán meg is ölik egymást.
Mindenesetre akkor szembesült először azzal, hogy bizony lehet olyan helyzet, amikor ő is képes üvöltözni.
Szóval onnantól már csak az időpont volt kérdéses, hogy Natália mikor megy el.
Amikor átjött Emma, csak egy hűvös csókot adott, aztán mellőzve minden udvariasságot, ami a grillre és az előkészületekre vonatkozott, rögtön visszatért Piroskára.
– Szóval, ki volt az a szőkeség az étteremben?
– Az asszisztensem.
– Az asszisztensed? Jó az ágyban?
– Fogalmam sincs.
– Fogalmad sincs. Hülyének nézel? Egy ilyen nőt mindenki megdug, főleg olyan mindenki, aki a múlt éjjel kétszer egymás után úgy elkapott, hogy csak pilláztam utána.
– Semmi ilyesmi nem volt köztünk, erre nagyon ügyelek. A munkát és a magánéletet nem jó keverni – mondta PP határozottan, közben eszébe jutottak a vadászbulikon hallott történetek a titkárnőkről.
Igen, PP vadászni járt, de, hogy így mondjuk, nem meggyőződésből, hanem érdekből. Amikor éppen azt fontolgatta, hogy saját vállalkozást indít, mert megunta a különböző munkahelyein basáskodó, félművelt tulajdonosokat, szóval abban az időben futott össze egy gimnáziumi évfolyamtársával, akivel egy időben együtt tájfutottak.
Gémesi Géza a kormányhivatalnál dolgozott, és amikor elmondta neki, mire készül, azt mondta:
– Akkor, komám, vadásznod kell.
– Vadásznom?
– Igen, vadásznod. Ott lehet jó kapcsolatokat összeszedni, én is annak köszönhetem az állásomat, azt, hogy végre visszajöhettem Pestről.
– Nekem nem sok kedvem van vadászni.
– Az nem számít, én is utálom, de hidd el, az összes nagykutya, kisebb-nagyobb vállalkozók, mind vadásznak, nagyjából a lehetséges ügyfélköröd háromnegyede. – Így lett vadász PP-ből, méghozzá egy ideig meglehetősen lelkes vadász.
Emma csak nehezen nyugodott bele a Piroska-sztoriba, egyszerűen hihetetlen volt számára, hogy egy ilyen nőt csak úgy kihagyjon valaki.
– Nézd, a feleségem még az ősszel hagyott itt. Azóta egy nővel voltam szilveszterkor, a vadász haverjaimmal buliztunk, és ott szerintem rám küldtek egy szingli vadász csajt, már ha az volt, és nem valami hivatásos, mert simán lehetett volna pornószínésznő is, olyanokat tudott. Mindegy is, utána nem hívott, és én sem hívtam. Szóval január óta te voltál az első numerám, ha hiszed, ha nem, de szerintem hagyjuk már ezt.
– Te vadászol? Ezt nem gondoltam volna.
– Miért?
– Valahogy nem olyannak látszol, mint aki élvezi az ilyesmit.
– Én is azt hittem, de végül is egy érdekes világ. Egy gimnáziumi haverom mondta, amikor vállalkozásba fogtam, hogy az ügyfélkör bővítése miatt érdemes foglalkozni vele.
– Végül is mivel foglalkozol? Nem tudom igazán.
– Van egy munkabiztonsági cégem, munkavédelem, tűzvédelem, környezetvédelem, és egy ideje minőségbiztosítással is foglalkozunk.
– Akkor el vagy kapva.
– Egyáltalán nem. Amikor kezdtem, akkor egyedül vállaltam kis cé-geket, de aztán beütött a haverom által ígért kapcsolati rendszer, és annyi ügyfelem lett, hogy az egyedül már nem ment. Most összesen huszonhárman vagyunk. Mindenre van ember, én csak az üzleti részével foglalkozom, de azzal meg nem sokat kell, megvannak a szerződések, az egyedi megbízások meg csak úgy beesnek, szinte maguktól. Általában reggel bemegyek, aláírok, kicsit ránézek a dolgokra, mintha érdekelne, aztán sakkozom ebédig online. Kaja után vagy visszamegyek, vagy elmegyek fotózni, vagy építek valamilyen modellt.
– Szóval ennyi mindent csinálsz, csak csajozni nem csajozol?
– Most is éppen csajozok – mondta PP, és kicsit megcsöcsörészte Emmát, amit az egyáltalán nem bánt. – Remélem, te vagy a csajom, és remélem, még sokáig. – Ettől az utolsó mondattól Emma láthatóan felvillanyozódott, rátette a kezét PP farkára, és azt mondta:
– A grillkolbászból elég volt, most másikat szeretnék. – PP ezen meglepődött, a felesége ilyeneket soha nem mondott.
Már több mint egy hónapja jártak Emmával, amikor az felvetette: költözzenek össze. Természetesen olyan szituációban, amikor egy felajzott férfi általában nem mond határozottan nemet, legfeljebb, ha kemény fából faragták, akkor nem mond igent sem. PP a második csoportba tartozott, bár nemigen tudott róla, illetve nem igazán gondolt arra, hogy ily módon kategorizálja magát. Tehát csak annyit felelt:
– Ez igazán jó ötlet, örülök, hogy felvetetted. – Aztán a száját beszéd helyett egészen másra kezdte használni, hogy időt nyerjen.
Amikor másnap belépett a sakkoldalra, hirtelen újra eszébe jutott Emma kérdése, és a megalázó vereségeket kerülendő inkább becsukta az ablakot. Ma nem lesz sakk.
Egy ideig töprengett, hogy mit is tegyen. A haverjaival nem akarta megbeszélni, valahogy túl szemérmes volt hozzá. Szerette ezeket a dolgokat megtartani magának, de most szükségét érezte, hogy valakivel mégiscsak beszéljen róla. Kikiabált hát az ajtón:
– Piroska! Gyere be, légy szíves, beszélnem kell veled. – Piroska először arra gondolt, talán eljött végre az idő, és a főnöke átértelmezi a kapcsolatukat, ám a kérdés, amit PP feltett neki, egyáltalán nem az volt, amire számított, és végképp nem olyan, amit valaha is szeretett volna hallani.
– Nem akarlak zavarba hozni, de tudod, van az a szomszédasszony, a vörös, akit az étteremben láttál. – Azóta nem ebédeltek együtt. – Szóval azt szeretné, ha összeköltöznénk. Jó csaj, nagyon bírom, talán szeretem is, de én még nem szeretném ezt a lépcsőt meglépni. Szerinted hogyan szereljem le? – Piroska láthatóan meglepődött a kérdéstől, és rákvörös lett, PP nem is gondolta, hogy egyáltalán bármivel zavarba lehetne hozni, de láthatóan tévedett.
– Ezt miért tőlem kérdezed?
– Mert úgy gondolom, jóban vagyunk, és eléggé tapasztalt csajnak gondollak ahhoz, hogy hozzá tudjál szólni.
– Tedd féltékennyé – mondta Piroska, és a szokottnál is kihívóbb pózra váltott. – Ha lehet, velem. – PP mondjuk pont ezt a választ nem akarta, de már nem volt mit tenni. Kétségbeesetten kereste a kiutat pár pillanatig, de aztán úgy döntött, marad az egyenes beszédnél, az általában beválik.
– Megtisztelő ajánlat, de a beosztottam vagy, és remek munkaerő, ezt nem szeretném elrontani. Ne érts félre, tényleg nagyon gyönyörű vagy, és bitangul szexi, és nagyon bírlak, de pont ezért jobb lenne ebben a régi mederben maradni.
– És mégis miért? Mit gondolsz, más mit gondol erről? Mindenki célzásokat tesz, mert mindenki azt gondolja, hogy két kávé és egy telefon után rögtön gerincre vágsz. Én pedig mosolyogva hallgatom, és nem világosítom fel őket, hogy milyen balfasz vagy, mert nem akarom elrontani az üzletedet meg a hírnevedet. Eddig csak azért maradtam itt, pedig kaptam az ügyfeleidtől visszautasíthatatlannak tűnő ajánlatokat is, mert reméltem, hogy egyszer mégis megszánsz. Amikor összebalhéztál a nejeddel, azt hittem, eljött az időm, de nem. Aztán otthagyott, és akkor azt gondoltam, most már csak egy kis idő kell, és akkor felszeded az a vörös picsájú, nagy csöcsű szomszédodat. – Az utolsó mondatokat már sírva mondta. PP nem gondolta volna, hogy egyszer sírni látja, az pedig, hogy miatta sír, végképp összezavarta.
Megsimogatta a lány arcát, több mint tíz évvel volt fiatalabb nála, soha nem gondolt rá úgy, mint nőre, csak egy csinos és hasznos alkalmazott volt, akit igen kedvelt, de semmi több. Piroska hozzá bújt, és megállíthatatlanul zokogott. PP hagyta, hadd adja ki magából a bánat sós nedveit. Amikor már csak fáradtan szipogott, azt mondta neki:
– Kedves, nagyon szép vagy, de nekem ez a Barbie-stílus nem jön be, egyszerűen olyan vagy, mint aki csak kvázi létezik, aki idetévedt valami filmből ebbe a szürke világba. – Piroska tengerkék szemeivel csodálkozva nézett rá.
– Szóval váltsak stílust?
– Csak, ha kedved van hozzá.
– A hajam is befessem? Mert én igazi szőke vagyok, még a pinám is mézszínű, ezért nem borotválom kopaszra, mindig hagyok egy csíkot, hogy lásson, de azt is befestem, ha akarod, akár vörösre is.
– Ne butáskodj, és ne legyél közönséges! Nem, a hajad így jó, ahogy van, csupán az öltözéked az, amitől én kicsit viszolygok.
– Viszolyogsz? – csattant fel Piroska, már nem sírósan, hanem harciasan készült megvédeni az identitását.
– Rosszul mondtam, nem viszolygok, csak távolságtartásra késztet. Legyél kicsit egyszerűbb, aztán majd meglátjuk.
– Meglátjuk? Szóval változzak meg, aztán majd meglátjuk? Ha meg nem látjuk meg, akkor változtassak ismét, újra meg újra, míg egyszer csak azt nem gondolod, hogy most már jó, most már megbaszol.
– Mondtam, hogy ne légy közönséges, csak legyél kicsit természetesebb, túlspilázod magad. Te alapból szép vagy, simán bomba nő, de neked ez nem elég, mindent túlhangsúlyozol, pedig a kevesebb néha több. Nem gondolkodtál még rajta, hogy miért csak olyanokat találsz, akik megbasznak, hogy így mondjam, ha már te így szereted mondani, de aztán egy-két alkalom után lepattannak? Talán azért, mert a férfiak többsége úgy van ezzel a dologgal, mint én.
– Igen, mint te, kivéve, hogy te még meg sem baszol. – PP újra megsimogatta a lány arcát, aztán finoman szájon csókolta, és csak annyit mondott:
– Most menj, és szedd rendbe magad. Te erős nő vagy, nem áll jól neked ez a sírós szem. Gondolkodj el azon, amit mondtam, de ne vedd ígéretnek, hogy ha megszűnsz Barbie lenni, akkor változik valami köztünk, mert azt nem ígérem meg. Azonban így biztosan nem változik semmi.
Másnapra a cég arca és Barbie babája eltűnt. Helyette egy helyes, szőke lány jött dolgozni, akinek rövid fiúsra volt nyírva a haja, zöld blúz volt rajta és farmernadrág. PP egy pillanatra fel sem ismerte, amikor belépett, mert a bozontos, szőke hajkoronájának elvesztésével teljesen más nővé változott. PP-nek amúgy is ez volt a gyengéje, ha nő ismerősei közül valamelyik változtatott a frizuráján, akkor hajlamos volt nem vagy csak nagyon nehezen felismerni.
– Szia! – köszönt vidáman Piroska.
– Szia! – PP nem tudta leplezni meglepődését, de Piroska mintha ügyet sem vetett volna rá.
– Szóval, amit tegnap kérdeztél, arra, azt gondolom, van egy jó megoldás…
– Már kitaláltam – vágott közbe PP.
– Kitaláltad?
– Igen. Van egy volt osztálytársam, aki már több mint tíz éve Svédországban él, tavalyelőtt futottunk össze egy vadászaton, és azóta kapacitál, hogy menjek ki hozzá, megmutatja a családját, és vadászunk is egyet, és azt gondoltam, így nyerek három hetet.
– Szóval ezt találtad ki, itt hagysz az új frizurámmal? Nem baj, mire visszajössz, kinyírom a vöröst, akkor majd én, a szamár is jó leszek.
– Nem kell kinyírnod, mert te is velem jössz. Konferenciára megyünk, még el is tudom számolni. Az adóhivatal fizeti az időnyerésemet. Üzleti útra pedig asszisztens nélkül nem megyünk. Ki nézegeti addig a céges levelezést, és kinek diktálok, ha valami véletlenül eszembe jut? Pont illeni fogsz a svéd közegbe. – Eredetileg ezt nem így képzelte, de már kimondta, tudta, nem szívhatja vissza, még akkor sem, ha később megszívja.
– Ez komoly? – Piroska arca ragyogott.
– Igen, komoly, de szigorúan üzleti út.
– Oké, oké, tudom, nem baszunk.
– Nem, nem baszunk.
– De azért párszor csak leszophatlak? – nevetett Piroska, és PP képzeletben vállon veregette magát. A veszély, már ha egy csinos harmincas lány közeledését lehet veszélynek mondani, egy időre elmúlt. Persze tudta, csak időt nyert, és azt sem tudta, mennyi időt, de most nem volt jobb megoldás, egy dupla csomót vágott át egy mozdulattal. Ennél többre nem vágyhatott.