Az ember talán a létezés elviselhetetlen könnyűsége, talán elviselhetetlen nehézsége miatt, gyakran vágyik a változásra.

Vágyik arra, hogy megváltozzon a világ, hogy minden szebb legyen, jobb legyen, vagy csak más legyen.

Ebbe a változásba azonban, valamiért, magukat általában nem kalkulálják bele, változzon a világ, de nélkülük.

Pedig néha elég lenne csupán a szemléletüket megváltoztatni és rögtön látnák, hogy a világ körülöttük állandóan változik. Semmi, még ők maguk sem ugyanolyanok, hogy reggeltől estig, estétől reggelig, ugyanazokból az építőkövekből rakják össze hol lassabban, hol gyorsabban változó önmagukat.

Ahogy idősödnek egyre újabb és újabb fájdalmak kelnek életre a testükben és egyre újabb és újabb félelmek ébrednek fel a lelkükben. Ezt a változást nem akarják elviselni, ezért akarják, hogy változzon a világ, mert azt gondolják a megváltozott világba, változó testüket, lelküket könnyebb lesz beleintegrálni, de nem. Mert alapból nem ebbe a világba valók, mert csupán egy tréfa okán kénytelenek itt élni.

Bizony nem idevalók vagyunk, ez a világ éppen csak elvisel minket és mi is éppen csak elviseljük. Ezért akarja a tudatalattink elpusztítani. Akik felégették, vagy kivágták az erdőt, egy jobb, könnyebb élet reményében, emlékeztek valamire, egy ideális világra, miközben tudták, illetve elrejtve bennük volt a tudás, mely azt mondta, ez a világ soha nem lesz egyenlő, de még csak hasonló sem egy ideális világhoz.

A világ nem változik, ha minden felrobban holnap, akkor is ugyanolyan marad, aztán majd megy tovább nélkülünk. Egyet tehetünk, hogy saját világunkban alkotunk mindig újat, teszünk úgy, mintha létezne bármi, amitől igazából jobban lehetünk, mert amúgy nincs ilyen, de mégis van.

“A költői összefonódás akár a testi összefonódás ameddig fennmarad megvéd s nem gondolunk a világ nyomorára” írta André Breton. Ez arról szól költői nyelven, hogy az alkotás, vagy a mások alkotásaiban történő elmerülés lehet az egyetlen menedék. Azonban csupán időleges menedék, ha a testi összefonódás megszűnik, megszűnik az érzés is, ha letesszük a könyvet vagy a ceruzát, tollat, ecsetet, a menedék falai leomlanak, a világ újra ránk zuhan.

Mit kellene
tenni érte és ellene?
Nem szégyenlem, ha kitalálom,

hisz kitaszit
a világ így is olyat, akit
kábít a nap, rettent az álom.

Így elmélkedett ezen József Attila, de ő sem tudott jobb választ, mint a verseit, de végül az sem volt elég. Nem volt elég, mert nincs menekvés. Valahol, nem is olyan messze tőlünk, most is arat, az ember által felébresztett halál, mert valakik így próbálják megtalálni a menedéket.

Nem lehet ezt máshogy, csak Adyval befejezni.

Bolond hangszer: sír, nyerit és búg.
Fusson, akinek nincs bora,
Ez a fekete zongora.
Vak mestere tépi, cibálja,
Ez az Élet melódiája.
Ez a fekete zongora.
 

Fejem zúgása, szemem könnye,
Tornázó vágyaim tora,
Ez mind, mind: ez a zongora.
Boros, bolond szivemnek vére
Kiömlik az ő ütemére.
Ez a fekete zongora.