Reggel viszonylag későn ébredt. Megcsinálta a jóga napüdvözletet, lezuhanyzott, és elindult a konyhába. Már nyúlt a hűtő felé, amikor beugrott neki, hogy bizony üres. Először arra gondolt, elugrik a legközelebbi szupermarketbe, de kinézett az éppen közepes sűrűségű ködbe, és úgy döntött, mégsem.
Inkább felöltözött, sportosan, mert igazából abban érezte jól magát, és elindult a közeli boltba. A szürkeségben nem találkozott senkivel; amikor a bolthoz ért, eszébe jutott, hogy pár percnyi sétára van egy kávéház–kocsma kombináció, ahol szendvicseket is árulnak. Tovább gyalogolt hát.
A kávézó – mert ez volt rá kiírva – tipikus kisvárosi egyveleg volt: reggel délelőtt még hozta a kávézó jelleget, de délutánra elkocsmásodott. Igazából a helyi alkeszekhez igazított kínálat mellett ott volt a kávéházi választék is; ez biztosította, hogy megmaradhasson reggelizőhelynek. Kért egy hosszú kávét, két tükörtojásos szendvicset és fél liter narancslevet. Először arra gondolt, iszik valami rövidet is, de nem lehetett biztos benne, hogy akár a bevásárlás, akár a barátnő miatt nem kell még aznap kocsiba ülnie. Reggeli közben a telefonján kikutatta, hogy a szupermarketből házhozszállítást is lehet rendelni; jó nagy rátartással rendelt hát egy heti csomagot.
Otthon nem igazán tudta, mihez kezdjen: se olvasni, se filmet nézni vagy játszani nem volt kedve, és igazából dolga sem igen volt. Odahúzta hát az egyik fotelt a nappali üvegfala elé, és kibámult a ködbe.
Megpróbálta felidézni az elutazása előtt történteket, hogy a barátnő rejtélyes eltűnését megfejtse, de aztán feladta. A múlt csupán részben okozója a jelennek, és a jövőhöz még kevesebb köze van – elmélkedett. – A múlt ismerete az ember számára létezésének, jelenvalójának bizonyítéka, de egyben csapda is. Az emlékek csupán bizonytalan talajba vert cölöpök; ezeken egyensúlyozunk múltunk szakadéka felett a jövő felé, de soha nem tudhatjuk, melyik emlék csal meg, melyik törik össze a súlyunk alatt, hogy lezuhanjunk az ismeretlenbe.
Folyamatosan emlékezünk, hol jól, hol rosszul. Testünk néha túlságosan is jól emlékszik, így másolja le a sérüléseink, betegségeink okozta elváltozásokat; a testünknek sajnos túl jó a memóriája. Ám igazából nem tudhatjuk, mi az oka annak, hogy annyi mindenre emlékszünk, főleg annak, mi lehet az oka, hogy általában nem a tényekre, hanem érzetekre, hangulatokra emlékezünk, hol jól, hol rosszul. Jól emlékszünk a Püthagorasz-tételre, pontosan tudjuk, de a velünk történt fontos eseményekre általában csak hézagosan emlékszünk, és ezek a hézagok, ahogy megyünk előre az időben, vagy nagyobbak lesznek, vagy kitöltődnek valamivel, ami talán meg sem történt. Emlékezetünk egy része is csupán konstrukció: kísérlet arra, hogy rekonstruáljunk valamit, ami fontosabb a valóságnál, ami beleillik egy folyamatba, ami a mi történetünk.
Újra végiggondolta az emlékeit; az első igazán megmaradó és egyre bővülő emléke arról a modellvasútról volt, amit még óvodásként karácsonyra kapott. Egy ovis barátjánál látott ilyen kisvonatot, és sokszor elmondta a szüleinek, hogy a Jézuskától szeretne egy vonatot. Élete talán azóta is legboldogabb pillanata volt, amikor az óriási dobozt kibontotta. A dobozban – egy akkor gyerekszemmel nézve igen komoly – készlet volt. Azóta már tudja: az egy belépőszett volt a vasúti modellek világába; volt még mellé egy kisebb doboz is, tele pót sínekkel. Akkor még nem tűnt fel neki, de ma már tudja: az apja, aki szívesen játszott vele legóval, kisautókkal, még a szokottnál is nagyobb lelkesedéssel vetette bele magát a vágányfektetésbe. Ő, mikor végre elindult, olyan örömöt érzett, mint még soha: a zöldre fényezett mozdony elég sebesen húzta a két személyvagont, volt egy váltóval szerelt melléksínpár is, ahová ki lehetett irányítani. Megbabonázva nézte. Aztán a karácsonyi szünetben saját maguk készítette kiegészítőkkel bővült a szett: csináltak két állomást gyufásdobozokból és házakat az út szélére. Később lett pőrekocsi is, amire felpakolhatta a matchboxokat.
Remekül eljátszottak szinte minden este az apjával, aztán mikor őt a gördeszka kezdte érdekelni, kiderült, hogy apjának a soha meg nem születő testvére szobájába telepített vasúti terepasztal fontosabb, mint neki. Apja továbbra is a hétvégéit a terepasztal egyre extrémebbé tételével töltötte, miközben ő kint, a barátaival a gördeszkás figurákat gyakorolta.
Középiskolás korában tűnt csak fel neki, hogy míg apja az éjszakába nyúlóan a modellekkel tett-vett, addig az anyja néhány martini társaságában szerelmes, majd erotikus, a negyedik martini után pedig már pornófilmeket nézett egyedül. Kicsit furcsállotta ezt, de nem igazán törődött vele; mindent megkapott, amire szüksége lehetett a deszkás cuccokon túl, a legkomolyabb gamer gépeket is. Mivel a középiskolai matekot a kisujjából rázta ki, egyenes volt az útja a programozó matematikus képzésre, amibe annyira belemerült – kitanulva a hackelés minden fogását is –, hogy szinte észre sem vette: először az anyja ment el a lakásból, aztán később az apja is külföldre költözött. Mindez csak akkor tudatosult benne, amikor a diplomaosztón nem volt senki – az éppen aktuális barátnőjén kívül –, aki gratulált volna neki.
Anyagi gondja nem volt, mert az apja, aki amúgy kiváló villamosmérnök volt, rengeteget keresett, és nemcsak a lakás rezsijét fizette ki, hanem rendszeresen küldött neki pénzt, nem is keveset. Eleinte arra gondolt, nem kezd dolgozni, inkább utazik egy kicsit, de egy prágai út után rájött, hogy az neki túl macerás. Furcsa, de a fodrásznál talált rá arra az útra, amely ehhez a házhoz és a tényleges luxuskörülményekhez vezetett. Arra figyelt fel, míg várt, hogy két férfi arról beszélt, esetleg megcsalja őket a feleségük. Felajánlotta nekik, hogy feltöri a nők levelezését, közösségi profiljait némi pénzért. Rövidesen futószalagon jöttek a kérések, és egy napon egy közepes cég tulajdonosa jelentkezett, hogy nézzen már utána a dolgozóinak. Aztán elvégzett egy könyvelői képzést, hogy pontosan tudja, mit kell keresni, mire kell figyelni, és az üzlet beindult. Ő volt a Könyvelő, aki persze inkább volt hacker, mint könyvelő. A pénzt, amit keresett, kriptovalutákba fektette, meg persze azoknak a cégeknek a gépein, amelyekhez hozzáfért, kriptoműveleteket végzett. Ahogy terjeszkedett a könyvelői munkája, úgy nőtt a kriptohardver-bázisa.
Mindene meglehetett, amit csak akart, de igazából unta magát. Amikor végre összejött rejtélyesen eltűnt barátnőjével, már csak a pénz kedvéért csinálta, meg azért, hogy néha pár napra elszabadulhasson, mert bizony egy idő után már a barátnőt is unta. Lehet, ezt ő is megérezte, és ezért tűnt el az életéből.
Most megkapta, amire titkon vágyott: egyedül bámult az estével érkező egyre sűrűbb ködbe.
Az emberben időnként felmerülhet a kérdés – merengte –, amikor hihetetlenül rossz, vagy éppen nagyon jó dolgokat tapasztal meg, hogy esetleg ez az egész nem is létezik, hogy csupán egy megrögzött álmodozó álmodja vele, róla ezeket a dolgokat.
Vajon mi az igazság? Vajon minden, ami velünk történik, csupán álom? Vagy tényleg ennyire csodálatos, vagy éppen szörnyű a világ?
A fenti kérdésekre a választ megkeresni nem éppen könnyű, de az is lehet, hogy lehetetlen. Most éppen azt álmodom, hogy éppen gondolkodom a lehetetlenségről, aztán majd azt álmodom, hogy sokan most ugyanezt teszik, és ugyanarra jutnak, mások meg valami másra.
Ám az is lehet, hogy nem álom, hogy valóban létezik egy szörnyű szövetség, amely időnként robbant, vagy éppen embereket lő halomra; hogy valóban vannak „emberek”, akik gyermekeket erőszakolnak meg; és van naplemente, van szerelem, és vannak csodálatos tengerpartok, lélegzetelállító hegyek, meg persze van köd is – tette hozzá ironikus lénye.
Nem tudhatjuk. Egyet tehetünk csupán: elfogadjuk azt a feltételezést, hogy mindez és még sok minden más is valóban létezik, hogy itt vagyunk ebben a világban, és alakíthatjuk, formálhatjuk azt valamennyire.
Elfogadjuk, hogy vannak emlékeink, amelyekről tudunk, és vannak olyanok is, amelyekről ugyan nem tudunk, de valahol a tudatunk mélyén újra és újra felbukkannak, hogy rossz sorsunk negatívját előhívják.
Lehet, tényleg hatása van a szavaknak, hogy igaz a mondás, miszerint kezdetben vala az ige, és hogy ez az ige, a kimondott szó, a megélt gondolat valóban életre kelthet dolgokat, jókat vagy éppen rosszakat.
Mit tehettünk hát, hogy démonaink, ha valóban vannak, eltűnjenek? Rengeteg könyv és internetes oldal foglalkozik ezzel. A legtöbbjük arra biztat, hogy légy tökéletes, és van, amelyik azt állítja, már most is az vagy.
Tökéletesnek lenni, vagy azzá válni olyan kihívás, amely a legtöbbünket megoldhatatlan feladat elé állítja. Már az sem könnyű, hogy definiáljuk a célt, a tökéletest. Milyen az a tökéletes ember, az emberfeletti, melyről Nietzsche is beszélt? Átnézhetünk még ezernyi definíciót, vagy csak egyszerűen nekikezdünk. Megtanulhatjuk az ősi vagy éppen a legújabb meditációs technikákat, ám egy idő után a pillanat, amikor tökéletessé leszünk, minduntalan elillanni látszik. Ott maradunk egyedül, becsapottan; egy ideig nyalogatjuk a sebeinket, aztán bepötyögjük kínjainkat a keresőbe, vagy éppen a könyvesboltban látunk meg egy új könyvet – mint én –, és azt hihetjük, azzal jegyet válthatunk a tökéletesség felé.
El kell-e fogadnunk hát a tételt, hogy egyedül vagyunk, és nekünk kell megoldanunk mindazt, ami rosszat tapasztalunk, vagy mégis gondolhatjuk azt, hogy nem vagyunk egyedül? Gondolhatunk arra, hogy aki éppen panaszkodik nekünk, az nem egy rossz álom, hanem egy valós személy, akinek ugyanazok a bajai, és ugyanúgy egyedül érzi magát a világban, mint mi. Amennyiben úgy döntünk, hogy egy létező világban élünk, máris kimondhatjuk a szót, az igét: veled vagyok, veletek vagyok.
Persze ettől még nem változik semmi, mert a valóságot egyedül felismerni, illetve elismerni, hogy létezik, még nem elég: ezt kell tenni a többieknek is.
Álmodok egy álmot, melyben nem álom vagyok, hanem hasonló sorsokkal körülvett valóság, mely megpróbálja kitörölni, illetve hatástalanítani a rossz emlékeket, megpróbálja feldolgozni a múltat. Azt a múltat, ami csak következményein keresztül létezik. Ezek a következmények azonban egy valós világban még az álmodottnál is valóságosabban léteznek.
Ebben a valóságban egyedül vagy együtt létezni nem könnyű, de nem is lehetetlen.
Csengetés szakította félbe filozofikus töprengését. Megérkezett a csomag a szupermarketből. Míg becipelte és szétszortírozta az árukat, megpróbált nem visszatérni a ködbe bámulás generálta gondolatokhoz. Valamiért úgy érezte, a világ megfejtése nem lehetséges, vagy legalábbis nem ilyen könnyen.
Készített magának szalonnás rántottát, kinyitott hozzá egy félédes fehér bort. Egy pillanatra kinézett a ködbe, aztán elővette a laptopját, hogy ellenőrizze a portfólióit. Fiatal kora ellenére meglehetősen gazdag volt, és ezt időnként szerette számok által tudatosítani magában.