- fejezet
Amikor kijött a vasútállomásról, először arra gondolt, fog egy taxit, és elviteti magát a HÉV-ig, de aztán rájött, hogy igazából eleget ült már vonaton, ideje lenne mielőbb hazaérni, ezért bemondta a címét a taxisnak. Az kissé értetlenül nézett rá, aztán elkezdte magyarázni, hogy ő nem szokott kimenni a városból, de amikor mondott neki egy összeget, ami a duplája volt az eredeti menetdíjnak, nem ellenkezett tovább.
A taxis beszédes ember volt, próbált kérdezősködni, közös témákat keresni, de a programozó hallgatagságába belenyugodva inkább csak végtelen monológokat mondott mindenről. A feleségéről, a kutyájáról, az anyósáról, a többi taxisról, a galaxis állapotáról. Ez a téma már tényleg annyira vicces volt, hogy a programozó egy pillanatra elcsábult, majdnem bekapcsolódott, hogy aztán szokása szerint összezavarja a beszélgetőtársát, de végül mégis csendben maradt. Mire a háza kapujához értek, a taxis már a politikánál tartott, a nézetei meglehetősen kuszák voltak, amit a végén búcsúzóul így foglalt össze:
„Mind elmehet a kurva anyjába.”
A programozó odaérintette az ujját az érzékelőhöz, és a kapu kinyílt. A diszkrét fények kicsit felerősödtek, de mire leért a kert végébe, a folyóparthoz, a köd újra szinte mindent elnyelt. Visszabotorkált hát a házig. Újra eszébe jutott a barátnője, elkezdte szólongatni, de semmi.
Körbejárta a házat, és megdöbbenve állapította meg, hogy a barátnőnek nyoma sem volt. A szekrénye, a fiókjai üresek. Már kételkedni kezdett benne, hogy létezett, amikor a fürdőszoba szemetesében talált egy szemspirált. Hova lett? – tette fel a kérdést, és hirtelen rádöbbent, hogy azt sem tudja, ki lett, hova. Nem emlékezett a nevére; az arcát, az alakját fel tudta idézni, de a nevét nem.
Töltött egy konyakot, lassan, élvezettel kortyolgatta, közben megpróbálta megfejteni a barátnő rejtvényét. A barátnő nemrég váltott munkahelyet, de nem tudta felidézni, hol helyezkedett el. A közösségi oldalakon kezdett keresni, de a saját oldaláról elindulva sem tudta megtalálni. A nevére nem emlékezett, és hiába nézte végig az összes női ismerősét, nem tudta felidézni. Akkor ugrott be neki az üzenetküldő: talán még az első nap, a vonaton ülve váltottak üzenetet, de semmi nem volt.
Hirtelen a saját létezésében is kételkedni kezdett. Kinézett a kertre, de szinte semmi nem látszott, pedig volt pár lámpa, ami mindig világított, így kölcsönözve varázslatos hangulatot a kertnek. Most mintha eltűntek volna. Felkapcsolta hát a teljes világítást, ami máskor fényárba vonta a kertet, de most csak enyhe fény derengett át a ködön.
Tudta, hogy ezen a napon már nem kerülhet közelebb a barátnő rejtélyéhez, ezért körbejárt a házban. Próbált visszaemlékezni mindenre, mert kíváncsi volt, eltűnt-e a barátnővel együtt más is, de nem észlelt hiányt, legalábbis a lényeges dolgok megvoltak. A három drága óra is ott volt, és a negyedik az meg a kezén. Elővette a tárcájából a dollárokat. A széfből sem hiányzott semmi.
Újra az ablakhoz ment, csak a lámpáktól sárga homályt látta, visszakapcsolt hát normál üzemmódba.
Éhes volt, de a hűtő nem igazán támogatta ezt a kívánságot. A normál része szinte teljesen üres volt. A talán sohasem volt barátnő teljesen kiürítette. Végül a fagyasztóban talált egy lasagnét, betette a forrólevegős sütőbe, aztán bor után nézett. Szerencsére az italhűtőben volt még bőven, végül egy különleges villányit választott.
Míg a sütő bőszen fújta a forró levegőt a szupermarketben vásárolt tucatárura, beleszagolt a borba. Nagyon jó illata volt, és egyben a barátnő bizonyítéka is, mert ezt emlékei szerint tőle kapta a névnapjára. Amikor a szájába vette az első kortyot, egy pillanatra még megpróbálta felidézni őt, de aztán letett róla. Inkább megkísérelte meglelni a címkére írt szilva- és csokoládés ízeket. Nem igazán találta, pedig a bor amúgy nagyon finom volt. Szájába vett hát egy újabb kortyot, és hagyta, hogy a tanninok és a mineralitás találkozása elmossa a barátnő rejtélye iránti érdeklődésének maradékát is.
A hálóban nem húzta be a függönyöket, bízva abban, hogy reggelre a napfény ébreszti, és nem a szürkeségbe kell kinéznie. A két pohár bor kevés volt ahhoz, hogy könnyedén álomba merüljön. Igazából az elmúlt napok eseményeit sem akarta felidézni.
Ilyenkor kellene a semmire gondolni – elmélkedett –, de mi az a semmi? A semmi egy olyan nem létező dolog, melyről általában úgy beszélünk, mintha volna, pedig nincs. Az irodalomban is gyakran és nagyon kreatívan bánnak a fogalommal, nem törődve a szöveg végiggondolása okozta ütközésekkel. Néha mindenki érteni véli, mire gondol a szerző, amikor a semmit emlegeti. Éppen mint Coetzee regényében, A semmi szívében: itt szinte mindenki arra gondol, hogy a cselekmény valahol távol játszódik, valami elhagyatott helyen. Mivel a dolog kézzelfoghatónak tűnik, általában nem is gondolja tovább, inkább olvasni kezdi. Pedig megérne egy misét, hogy lehet-e a semminek, ami nincs, szíve, és lehet-e ott valami. Persze ez csak átvitt értelem, ahol a nagy semmi igenis sok valamit tartalmazhat, ám ez a valami együtt mégis csupán a semmivel egyenlő.
Innen gondolatai József Attila soraira ugrottak tovább:
„a semmi ágán ül szívem, kis teste hangtalan vacog…”
Ez bár éppen olyan elvont, a semmi szíve mégiscsak valamiért kézenfekvőbb, mint a semmi ága. Érezte, itt minden magyarázat tévútra visz. A semmi ága talán a végtelen űr, a földi élet magánya a lakatlan ürességben, a szív reménytelen kapaszkodása valamibe: a nincsbe. – Ehhez kellene még egy kis bor – gondolta, és leballagott a konyhába.
A semmi a mindennapi életben rengeteg valami – fűzte tovább, újabb élvezetes kortyokkal megtámogatva –, melynek legtöbbször értjük vagy érteni véljük a fel nem feslett rétegeit, mert bizony, a semmi az van. Gyakran elhangzó párbeszéd: mi van, vagy mi a baj? A válasz: semmi. Ám ez a semmi gyakran baljós valamit vagy valamiket takar. A semmi, a nem létező az, mely mögé – micsoda képzavar – elrejtjük legnagyobb bánatunkat, félelmeinket.
A semmi a valóság legkézenfekvőbb, legelevenebb valamije. Persze ez sem igaz, mindenesetre az, hogy néha igaz lehet, sejteti, hogy az emberi élet mennyire bonyolult – csak a fogalmi gondolkodás és az azt pontosan leírni képtelen nyelv által is.
Ha a rókamama zsákmány nélkül tér haza, akkor a kölykei nem kérdezik: mit hoztál, anya?, és ő sem válaszol, hogy semmit. Nincs szükségük a szavakra: korgó gyomruk a válasz, és azt a semmit nincs ok elmesélni.
Ellenben az ember, ha elmegy vásárolni, és nem vesz semmit, arról a semmiről és annak meg nem vételéről igen hosszan képes tudósítani. Így lesz a rókamama semmije Pistike mamájának valamije, ami bár szintén semmi, ám ez a semmi a valóságos időben valamivé válik. Mert míg átélve mondjuk egy óra volt, addig többször elmesélve már több óra is lehet, és a hallgatóság – barátnő, férj, gyerek – kíváncsian várja, profánul mondva, az ige meg nem testesülését.
Ez igen, ez tényleg jó bor, ilyeneket nem szoktam kitalálni – gondolta. Felkelt, és az ablakhoz ment. A lámpák sárga fénye mintha egy fokozattal jobban látszott volna.
Majd holnap – gondolta, és magára húzta a takarót. Álmaiban napfényes vonatokon utazott a semmi szíve felé, időnként meztelen jegyszedőnők próbálták megbüntetni, hogy aztán a harmadik mondat után eltűnjenek a rájuk zúduló fényben.