2. fejezet A pénztárosnő

A lépcsőházi villany sárgán, sápadtan világított, de a kinti feketébe forduló szürkeségnél egy kicsit reménykeltőbb volt. A lépcsőház egy régi bérházra utalt kopott, lekerekített lépcsőfokaival, hajlított vasakból formált lépcsőkorlátjával, a tetején simára kopott fafogózkodóval. Hat fordulón át vonszolták magukat felfelé, mintha térdig homokban jártak volna.

Végül a pénztárosnő kinyitotta az ajtót és a közelgő kaland esélyétől mérsékelten feldobott programozónk egy tipikus, enyhén lelakott régi lakásba lépett be. A bútorok régiek voltak, ebből arra következtetett, hogy albérlet lehet, de később a beszédbe belelendült pénztárostól megtudta, hogy a férje, a nagymamájától örökölte a lakást. A férj természetesen mozdonyvezető volt, aki most éppen valami hosszú, az egész országot átszelő járaton dolgozott.

Míg a pénztáros a vacsorával ügyködött, programozónk kicsit körbeszaglászott. A lakás három rendes méretű szobából állt, az egyik láthatóan nappaliként szolgált, a másikban egy hatalmas ágy volt. Na ebbe nem mászok bele, gondolta a programozónk, egyszerűen taszította, hogy a mozdonyvezető helyére feküdjön. Szerencsére a másik szobában is volt egy normálméretű heverő, majd ezen dugunk, határozta el.

Azon morfondírozott, ha összejön, ez lesz az első alkalom, hogy félrelép azóta, hogy a barátnője odaköltözött hozzá, a folyó parti házába. Már a házat is az ő biztatására vették, azt mondta, ha valaki annyira antiszociális, mint ő, annak indokolatlan egy nyüzsgő kerületben laknia, így aztán amikor egy ingatlanos cégnél végzett némi munkát, sikerült a segítségükkel egy remek házra lelni. Egy zsilipekkel szabályozott holtág mellett volt, az egyik oldalon a víz volt a kerítés. Két éve jártak együtt, a lány könyvelő volt, ám ő, ha időnként vidékre szólította titokzatos munkája, akkor, ha hasonló alkalom adódott, soha nem tért ki előle kivéve ezt a négy hónapot mióta együtt éltek.

Eddig mindig valamelyik megbízójánál dolgozó dögös titkárnővel vagy adminisztrátorral jött össze, most azonban egy unott, kicsit lelakottnak tűnő pénztárossal készült valamit kezdeni. Amikor azonban a hívó szavára a konyhába lépett, egy meglehetősen csinos, kifestett, csábos mosolyú nő fogadta, erősen feszülő ruhában, mely méretes kebleket szorított össze.

A vacsora lasagne volt, kimondottan jó ízű, de később a szemétben meglátta a dobozát, a német áruházláncból származott, csak melegíteni kellett. A bor is jó volt, az is onnan való francia, nem a legdrágább, de iható. Aztán persze a desszert is műanyag dobozból való tiramisù volt, a pénztáros bőven nyomott a tetejére tejszínhabot. Ennek ellenére kellemesen indult az este, az elfogadható vacsora mellé, egy igen beszédes és így kiglancolva elég mutatós pénztáros, ígért emlékezetes folytatást. A pénztár mögül kikerülve a nő, a programozó előzetes feltételezését megcáfolva egyáltalán nem volt buta, soha véget nem érni akaró beszédfolyamában sok témát érintett, még könyvekről és művészfilmekről is mesélt, ám a mozdonyvezetőről nem ejtett szót. Programozónk egy pillanatra eltöprengett azon vajon mi lenne, ha hirtelen hazaérne. Ilyesmiben eddig nem volt része, a titkárnők adminisztrátorok mind szinglik és jóval fiatalabbak voltak a pénztárosnál. Mikor a második üveg bor is elfogyott, mindketten készen álltak a helyzet megkívánta folytatásra.

A nő a konyhából kimenet, úgy esett neki, mint egy hurrikán, miközben egy pillantás alatt kibújt a ruhájából és leszedte a programozó nadrágját is, megpróbálta berángatni a hálószobába, de ő ellenállt. Nem a valódi higiéniai kifogásra, hanem egyfajta erkölcsi megfontolásra hivatkozott, a pénztárosnő ettől még jobban beindult, a nappali kanapéjára lökte meglepett hekkerünket és bekapta azt, amit ilyenkor be kell kapni. A bitek ura sem maradt adós, míg a pénztáros nyögdécselve közeledett az orgazmushoz, közben elnézést kért a lenti bozótért, a kozmetikusra hivatkozott, aki megbetegedett. Programozónk, aki ugyan sima puncikhoz volt szokva, nem aggodalmaskodott ezen, hanem miután a pénztárosnő nevetve elélvezett, azonnal behatolt a bozótba. Háromszor élték át a genitáliák dörgölőzéséből épülő élvezetet, közben kiderült, hogy a mozdonyvezető hiába volt jól ellátva odalenn, azonban gyorsan végére ért a saját dolgának, a nyelvét nem volt hajlandó használni, így csak az ujjaival jutalmazta meg a pénztárost odaadásáért, de az sem mindig. Ezért aztán az elhanyagolt bozótos tulajdonosa, általában maga intézte azt is, ami a mozdonyvezető dolga lett volna.

Programozónk később, miután már a díványon egyedül próbált álomba zuhanni, miközben a pénztáros a szomszédszobában horkolt, azon gondolkodott, hogy miért maradnak meg a nők ilyen lúzerek mellett, hosszú évekig, mit gondolnak mi lesz jobb és miért. Ahogy a pénztáros szavaiból kivette, gyerekük is ezért nem lett, mert egy ilyen férfinak nem akart szülni, de akkor miért maradt vele?

Felkelt és az ablakhoz lépett, odakinn a köd már nem volt annyira sűrű, nem csak a lámpák fénye, de a szemben lévő házak körvonalai is látszottak. Talán reggel már megy vonat. Mindenesetre nem marad itt, mert miközben az aktus maga fergeteges volt, ám mégis csak nyomasztó érzést is keltett benne. Volt az egészben valami reménytelen szomorúság. Az a gesztus is, amikor a pénztáros búcsúzóul egy puszit nyomott a makkjára, nem kedves gesztusnak, hanem inkább segélykiáltásnak tűnt. Nézte még egy ideig a lámpák ködön átszivárgó sárga fényét, aztán lefeküdt és pillanatok alatt elaludt.

Reggel a pénztáros háziasszonyosnak öltözve, szalonnás tojással várta, megette, ivott rá két kupicával a mozdonyvezető pálinkájából, aztán még megrakta rendesen hátulról az asztalra támaszkodó pénztárost, akinek aznap szabadnapja volt.

Mikor kilépett a régi bérház kopott ajtaján már kilenc óra volt. A köd majdnem teljesen feloszlott. Az állomáson nem volt zuhanyzó a mellékhelyiségben, így átment a nem messze lévő termálfürdőbe és ott zuhanyozott le. Míg próbálta lemosni magáról a tegnapi napot ködöstül, pénztárosostul, eszébe jutott, hogy a nő nem kérdezte meg volna-e kedve lefürödni.