már gyermekként is úgy élünk
mint az aggok
emlékeink gólyalábain
egyensúlyozunk a halál felé
akár a magzat álmodunk a fényről
de nem látunk reggel
mikor fölénk hajolsz

 

Életünk egyik legalapvetőbb élménye, ha tisztában vagyunk vele, ha nem, hogy tulajdonképpen emlékeink által létezünk. Önazonosságunk alapvetően emlékeinkből fakad.

Jövőnk csupán elképzelhető, megtervezhető, elvárható, jelenünk pedig pillanatnyi, hiszen minden, ami velünk történik, a pergő pillanatok ritmusára válik múlttá s ezzel emlékké.

Emlékeink pedig sokfélék lehetnek. Vannak, amelyeket valós emlékként élünk meg, és vannak, melyekre ugyan nem emlékszünk minden pillanatban, ám ott vannak velünk, és segítenek vagy prekoncepcióként gátolnak, ha eljön az idejük.

Az emlékek fontossága nem mindig tudatosul bennünk, ám lehetnek pillanatok, amikor rádöbbenünk, hogy milyen fontosak. Azt, hogy ennyire nélkülözhetetlenek, a következő történetekkel próbálom megmutatni.

Éjjel, egy óra körül jöttem haza egy sokáig elhúzódó munkából, és miközben Andocson gurultam lefelé a templom utáni lejtőn, hirtelen arra lettem figyelmes, hogy emelkedik az út. Megzavarodtam: ez nem lehet, aztán megnéztem jobban a házakat, de már a tábla is mutatta, éppen Magyaratádot hagytam el. Az út Andocstól odáig teljesen kiesett, nem tudom, hogyan tettem meg, egy percére sem emlékszem. Nagyon furcsa érzés volt. Ma sem tudom, aludtam-e, vagy csak egyszerűen kiesett az a húsz perc, mert annyira nem történt semmi lényeges, hogy nem volt mire emlékezni, nem tudom. Azt a feltételezést, hogy esetleg elraboltak az ufók, inkább elvetném, betudom inkább a fáradtságnak, melynek hatására egyfajta transzba eshettem.

Pár év múlva valami hasonló történt velem, reggel még anyák napi virágot vettem, oda is adtam a nejemnek, aztán csak azt vettem észre, hogy nem tudok semmit, nem tudom, hol vagyok, nem tudom, mi történt az utóbbi hetekben. Ijesztő volt, félelmetes, a feleségem segített megfejteni, hogy visszamenőleg mikor mi történt, aztán végignéztem a fényképezőgépemen az elmúlt pár hét képeit, így próbáltam visszatérni a valóságba.

Nem tudom, végül is mi történt és miért. Azt azonban állíthatom, hogy riasztó élmény hosszú percekig állni a semmi közepén, és keresni valami kapaszkodót azzal kapcsolatban, hogy hol vagyok, és mit csinálok éppen. Keresni az utat önmagamhoz, mely út csak az emlékek által meglelhető. Mert az emlékeink által létezünk, ezt eddig is tudtam, ám most brutálisan szembesültem ezzel az igazsággal.

Azok vagyunk, amikre emlékszünk a saját és az elődeink éltéből. Ha az emlékezés megszűnik, akár csak részlegesen is, elveszítünk egy darabot a múltunkból és ezzel önmagunkból.

Persze nem minden emlék jó. Vannak a múltból örökölt lappangó emlékek, amelyek jobb lenne, ha eltűnnének, de ez sajnos nem kívánságműsor.

Darqáwí Az emlékezés rózsakertjében egy különös módszerrel próbál örökös emlékezésre késztetni, rábírni arra, hogy ne feledd el, ki vagy, és azt, hogy kinek vagy hálás érte.

Léteznek elméletek, melyek szerint a rossz utakra vivő emlékeket törölnünk kell. Az igazság valahol a kettő között lehet, emlékeznünk kell arra, hogy kik vagyunk, és miként lettünk azzá, amik vagyunk, és el kell felejtenünk, hogy kik nem vagyunk, és miért nem lettünk valami mássá.

Illetve nem elfelejtenünk kell a lehetőségként felbukkanó, de be nem járt útelágazásokat, hanem a helyére tenni, és tudni, nem minden lehetőség valós, ami esetleg utólag annak látszik.

Látható, hogy a világban található, önmagukban remekül megálló bölcsességek időnként nem vagy csak nagyon nehezen egyesíthetők.

Egy biztos, a talajt, amelyen mentálisan állunk, emlékeink időnként rogyadozó oszlopai tartják. Lezuhanni róluk egyet jelent az időleges vagy végleges eltűnéssel.

Mondhatnám, minden rendben van, visszamásztam az emlékezés oszlopaira, és azóta sem estem le róluk, ám semmi nincs rendben. Ami történt, örökké emlékeztetni fog rá, hogy a valóság akár percenként más lehet, nekem is, és mindenki másnak is. Azóta azt is megértettem, hogy az emlékek időnként vagy inkább igen gyakran csalnak, félrevezetnek, mégsem lehetünk meg nélkülük.

Nem tehetünk mást, mint kompromisszumot kötünk, és egyensúlyozunk tovább töredezett emlékeink és az önmagunk közt himbálózó kötélhídon, örökké félúton, örökké zuhanásra készen.

Azok az emlékeink, melyek soha nem történtek meg velünk, mégis emlékezni vélünk rájuk, igen különös jelenségek, mintha valahonnan máshonnan származnának, mégis valóságosnak gondoljuk őket, és ha valaki vagy valamilyen esemény szembesít vele, hogy a dolog nem vagy nem úgy történt meg, ahogyan véljük, bizony elcsodálkozunk.

Bizonyos elméletek szerint lehetnek még az úgynevezett kollektív tudattalanban tárolt közös emlékeink. Ezek afféle genetikai kódként vagy egyszerűen csak megmagyarázhatatlan reakcióként alakítják viselkedésünket. A kollektív tudattalan – vagy inkább mondjuk így: közös emlékezet – létezése azonban egyelőre csupán feltételezés, soha nem tudhatjuk, egy-egy gondolatunk, emlékünk honnan jön, lehet, hogy a gének örökítik át belénk, vagy csak játékos elménk furcsa próbálkozásai. Mindenesetre egyelőre nem lehet rámutatni semmire, amikor az emlékek helyét, tárolási formáját keressük, gondoljuk ugyan, hogy az agyban tárolódnak, de az is lehet, hogy az agy csupán egyfajta antenna, biowifi, amely lehívja az emlékeket valahonnan.

Bárhogyan legyen is, emlékeink igencsak fontos szerepet játszanak az életünkben. Mondhatnánk azt is, hogy emlékeink által vagyunk, hiszen azonosan vagy inkább megközelítőleg hasonlóan értelmezett közös emlékeink tesznek ismerőssé, rokonná, baráttá vagy éppen ellenséggé bennünket másokkal.

Mindez annyira természetes, hogy a legtöbben tudomást sem veszünk róla, az emlékek csak régi ismerősökkel történő anekdotázásként jelennek meg. Szinte soha nem tudatosul bennünk, hogy az emlékek kapcsolnak minket a jelen gyorsan tovatűnő valóságához.

Még pusztuló sejtjeink is emlékeznek az előző generációk állapotára, és tartanak bennünket valamilyen betegségben. Lehet, a gyógyuláshoz nem kellene más, mint megtanulni tudatosan felejteni. Eltüntetni emlékeink közül a rosszat, azt, ami megbetegít, azt, ami visszahúz, azt, ami állandóan, újra és újra eljátssza velünk a régi történeteket, kicsit áthangszerelve, de a következményeket tekintve nem változó módon.

Ha elfogadjuk a fenti érvelést, és belátjuk, hogy emlékeink gólyalábain egyensúlyozunk a halál felé, akkor arra is gondolhatunk, hogy az emlékek tudatos használata akár valódi változást is hozhat.

Ha képesek lehetünk arra, hogy tudatosan emlékezzünk, és az emlékeket tudatosan szelektáljuk, a rosszakat karanténba tegyük, a jókat pedig folyamatosan munkára bírjuk, akkor mondhatjuk, hogy megálljunk, mert itt van már a Kánaán.

Igen ám, de miként tegyük mindezt, hogyan készítsünk az emlékeink láncolatából szállítószalagot, mely az elképzelt jövőnkbe visz? Sokféle módszert találhatunk. Vagyonok keletkeztek abból, hogy bizonyos emberek speciális technikákat terjesztenek, azzal az ígérettel, hogy ezek alkalmazásával összeszerelhetjük azt a mozgólépcsőt, mely felemel.

Szinte mindenki hallott már a különböző önszuggesztiós technikákról. Sokan talán alkalmazták is már sikerrel, a legtöbbünkben azonban, valószínűleg régi emlékek hatására, ott motoszkál a kétely, hogy az elért eredmény csupán a véletlennek köszönhető.

Szelekció, válogatás, de vajon lehet-e és vajon kell-e válogatni? Mennyivel hasznosabb fejlődésünkre, jövőnkre nézve a jó emlék, mint a rossz? Sokszor halljuk, hogy a rossz emlékek visszahúznak, lehet, de lehet hasznos is, ha például emlékszünk arra, hogy valaki már többször is megtámadott az utcán bennünket ittas állapotban, akkor bizony hasznos emlékeznünk erre, és elkerülni az illetőt, amennyiben lehet, vagy legalább felkészülten várni az újabb támadásra. Ez így egy nagyon egyszerű és direkt példa, de pont emiatt pontosan mutatja is a dolgok nehézségét. Mert az emlék sok esetben, ha nem is mindig, tapasztalat is, része egy folyamatnak, mely halálunkig tart, és melyből mindenki mást hozhat ki.

Gyakori eset, hogy ugyanazt a szörnyűséget átélve egyesek depresszióba esnek, évekig nem tudnak a hatás alól kikeveredni, míg mások viszonylag rövid idő alatt feldolgozzák, és kis számban, de akadnak olyanok is, akik az esemény hatására kezdenek új, pozitív dolgokba.

Miért van ez? Az egyik magyarázat szerint a régebben megélt és esetleg a mélyben lappangó emlékek felelnek ezekért a különböző reakciókért is. A magam részéről azt mondanám, hogy az emlékek önmagukban fontosak ugyan, ám rájuk kenni mindent nem több önáltatásnál. Már leírtam fentebb, hogy tulajdonképpen emlékeink által vagyunk, a jó és a rossz emlékeink tesznek azzá, akik vagyunk. Amennyiben változni akarunk, akkor biztosan nem az emlékektől kell szelektíven szabadulni, hanem olyan új emlékeket gyűjteni, amelyek a változás irányába visznek. Vagyis cselekedni kell. Tenni, amit lehet, és lavírozni a véletlenek között.

Van ugyan egy közkeletűvé vált vélekedés, hogy véletlenek pedig nincsenek. Mi van, ha mégis vannak? Mi van akkor, ha tulajdonképpen a dolgok nagy része a véletlenen múlik? Mi van akkor, ha a tudatosan felépített cselekvéssorozatok végkimenetele sem garancia semmire? Mert általában nem az.

Körülöttünk néma csend, a válaszok a közös emlékezet mélyén lapulnak, antennáink gyengék hozzá, hogy fogjuk a jeleket. Lehet, hogy azért, mert nincs is ez a kollektív tudattalan? Lehet, hogy nem is a közös emlékezet piramiscsúcsán állunk, csupán saját közelmúltunk aprócska vakondtúrásán toporogva próbáljuk nagyobbnak képzelni a semmit, mint amekkora?

Tíz kérdőjel jelzi ebben a fejezetben, hogy az emlékek bizonytalansága nem visz közelebb bennünket a megoldáshoz. Az emlékek léteznek, és hatnak ránk, ennyi, amit biztosan tudhatunk.

Emlékeink fogaskerekei hajtják az órát, mely csillagokhoz igazítva elketyegi életünk. Meg kell tanulnunk megszerelni, kivenni a kerekek közül azt, ami gátol, megolajozni, és felhúzni nap mint nap, nincs több, amit az emlékekkel tehetünk.

Innen indulunk tovább, megfejteni azt, amit talán nem kell, talán nem is lehet, ám mégis tudjuk már mindannyian, legfeljebb csak nem emlékszünk rá.