3. fejezet 

 

Még éppen elérte a fél tizenegyes vonatot. A fülkéből írt egy levelet az ügyfélnek, amelyben tájékoztatta a késésről és az okáról. Aztán elővette a könyvet. Zöld vászonkötése volt; belelapozott, és az volt az érzése, hogy még nem olvasta senki. Maga a könyv nem is igazi könyv volt: valaki legépelte, aztán beköttette. Lapozgatta, és arra gondolt, lehet, hogy hülyeséget csinált — de már mindegy volt. A könyv, bár nem volt olcsó, igazából nem ütötte meg azt a szintet, amiért ő aggódni szokott.
Mondjuk aggódásból nem volt jó: amikor az egyik kriptovalután egy kisebb vagyont vesztett, akkor is csak tandíjként tekintett az elherdált pénzre, amelyből egy kamionnyi ilyen könyvet vehetett volna. „Majd otthon” — gondolta, és visszatette a táskába.

A vonat mellett, mint zombi árnyak, meneteltek az oszlopok a feledésbe; a szürkeség szinte teljesen eltakarta a tájat. Nem gondolt semmire, csak nézett kifelé a homályba.

Egy idősebb hölgy telepedett mellé, és láthatólag elhatározta, hogy társalkodó partnert farag belőle. Kérdésekkel bombázta; ő talán válaszolt is kényszeredetten, de igazából nem tudta pontosan, miről van szó. Érdektelenségét látva a hölgy is hamarosan feladta. Mormogott valamit a fiatalok modortalanságáról, aztán elővett egy magazint, és elmerült benne.

Programozónk egy darabig nézegette a semmibe menetelő oszlopokat, aztán — megunva — vetett egy oldalpillantást a magazinjába merült nőre. Valamikor szép lehetett, és láthatóan még most is kínosan próbálta őrizni szépsége romjait. Megpróbálta őt elképzelni húsz évvel fiatalabbnak, de aztán rájött: ez kevés, a nő már bőven hetven felett lehetett. Megpróbálta hát elképzelni húszévesnek — ez már jobban ment. Bár a húszéves lányokból ő is kiöregedett: még a barátnője előtt, a jobbra-balra huzigálós platformon felszedett húszévesek is végtelenül bugyutának, más világból jöttnek tűntek. Az a nyolc-tíz év különbség egy évszázadnak látszott; persze ebben benne volt a két egyetemi diploma és több polcnyi könyv távolsága is, de akkor is drasztikus különbség volt.
Ha egy születésnapi partin nem ismerkedik meg a barátnőjével, akkor lehet, inkább fizetett lányokhoz fordul, ha női közelségre vágyik, mint a szelfikirálynőkhöz.

Újra az idős hölgyre pillantott. „Ez is entrópia” — állapította meg. A biológiai gépezetben vannak tudatosan (tudatosan? mi az, hogy tudatosan? ki és miért tenne ilyet?), vagy véletlenül beépített hibák, amelyek nem engedik, hogy a sejtek közössége ugyanúgy reprodukálja magát. Hiába a bevitt energia, a rendezettség csökken, illetve átalakul. Az idő nemcsak a bőrünk üdeségét veszi le rólunk, de képességeink legjavát is. Van, ami tapasztalattal, tanulással pótolható, de már magán is tapasztalta, hogy például az állandó monitorbámuláshoz védőszemüvegre van szüksége.
Amúgy ezt a szemüveget kiszállásain folyamatosan hordta, mert rájött, hogy az ügyfelek alkalmazottai másképpen tekintenek rá, ha rajta van. A nagyon elegáns fakerettől olyan csúcs entellektüel arca lett; ettől a férfiak komolyabban vették, a nők pedig vonzónak találták.

Megöregedni — ennek valódi jeleit csak az egyik nagyapján, akit amúgy nagyon szeretett, tapasztalta meg. Pista papa, aki Julcsi mamánál jóval idősebb volt, a nyolcvanat elkerülve valami félelmetes átalakuláson ment át. Az arca már nem öregedett tovább, a mozgása is nagyjából rendben volt, de a fejében elkezdtek nagyon átrendeződni a dolgok.

Ez olyan szomorú volt, hogy inkább visszatért az entrópiához: a rendezettség befektetett energiák nélküli felbomlásához. A természet újra és újra nekifut, de a csikóból ugyanúgy kehes öreg ló lesz, az oroszlánkölyökből fogatlan oroszlán; a tökéletesnek tűnő dolgok egyszerűen elromlanak. Hogy ez beépített mechanizmusnak, vagy az anyagcsere tökéletlenségének köszönhető, nem tudta, de félelmetesnek látszott.

Elképzelte, hogy utastársa hirtelen harmincéves bombázóvá változna. Vajon akkor is visszautasítaná a beszélgetést vele? Erre nem volt kimunkált válasza. A barátnőjével való összeköltözése előtt bármikor elfogadta egy-egy irodai dolgozó közeledését, de most, fél év után, a pénztárfülkében semmiféle vonzó tulajdonságot felmutató nő volt az első, akivel hűtlenkedett — illetve: vele hűtlenkedett először. A barátnője előtt nem voltak olyan kapcsolatai, ahol egy ilyen affér félrelépésnek minősült volna.

Érezte: erről az entrópia síneken guruló, párkapcsolat-elemző vonatról le kell szállnia. Soha nem gondolkodott ilyeneken, és ennél jobban most sem szándékozott belemerülni. Kinézett hát újra az ablakon. Az oszlopok már alig látszottak, csak valamilyen bizonytalan árnyékok tűntek fel és tűntek el a szürkeségben.
Mióta megérkezett abba a városba, furcsává vált a világ. Igen: amikor belépett az antikváriumba, még a szokásos őszi idő volt, kicsit borongós, de semmi különös; amint azonban visszafelé lépdelt az állomás felé, kezdett sűrűsödni a köd. Mintha egy ismeretlen erő úgy intézte volna, hogy a pénztárosnő bozótosában kössön ki. Aztán kicsit kivilágosodott, hogy felülhessen erre a vonatra; most pedig itt ül egy fülkében, egy szépsége romjain fészkelődő öreglánnyal, és odakinn újra szinte fallá tömörül össze a köd.

Nem tudta, mi következik, megadta hát magát a sorsnak, és megkérdezte a hölgyet, mit olvas.

Utastársa hálásan fordult hozzá, és megállapította, hogy előítéletei rossz viselkedésre késztették. A volt irodalomtanárnő szépen, választékosan beszélt, és még véletlenül sem bulvárdolgokkal vagy saját problémáival untatta. A Szaharáról beszélt; éppen arról olvasott egy cikket. Aztán egy költőről, aki gyönyörű verseket írt sivatagi vándorlásáról. Ettől neki is megeredt a nyelve.
Elméje barlangjában cseppkövekké kristályosodott mondatok törtek porrá, hogy hangjának egyre erősebben csordogáló vizét megízesítsék. Míg beszélt vándorlásairól a bitek birodalmában és kitekintéseiről a könyvek világában, szeme sarkából látta, hogy oszladozni kezd a köd. Mikor Eco-ról kezdtek beszélgetni, már a nap is kisütött.
Ekkor eszébe jutott a rögtönzött ima: „Lesz még fény.” És érezte: ismeretlen algoritmusok egy teljesen új programozót kezdtek el gyártani. Annyira belelendült, hogy nem szállt le a célállomáson, hanem tovább utazott, élvezve, hogy a mondatok cseppkövei szétporladva majd újjá, valami ismeretlen, de talán szép épületté álljanak össze.

Két állomás múlva a hölgy leszállt, és meginvitálta, hogy töltse náluk az éjszakát. Azonnal igent mondott.

Míg a tanárnő férjével beszélgettek a világ változásairól, eszébe jutott az előző este, amelyet a jegypénztárossal töltött. „Nem cserélném el erre” — gondolta, de aztán rájött: nem is kell, ezek így következnek egymás után.

Mindegy: holnap el kell mennem dolgozni, mert kifiléznek — ezt már a vendégszobában gondolta. Nézte a csillagos eget, és nem tudta, a változásoktól boldog legyen-e, vagy inkább féljen. „Valami vagy valaki nagyon meg akar tanítani nekem valamit.”
Ekkor azonban, matematikán nevelkedett énje felébredve azt mondta: „Hülyeség.”
Így aludt el, egy rakás hülyeség vánkosán fekve.