Mondhatnánk, a csalódások melegágya az elvárás. Még meg sem születünk, leendő rokonaink, szüleink, nagyszüleink, a későbbi családunk már elvárásokat fogalmaz meg velünk szemben. Van köztük, aki azt szeretné, hogy fiúk legyünk, mások inkább lányként gondolnak ránk. Aztán persze vannak még ki nem mondott, ám elgondolt elvárások azzal szemben, hogy milyen gyermeket, unokát, testvért várnak. Mindegy, csak egészséges legyen. Ez egy nagyon igaz mondat, és a várakozók gyakran el is mondják, ám a szívük mélyén ennél többre vágynak általában, még ha néha maguknak sem merik bevallani.
Aztán megszületünk, és ezzel az öröm mellett mindjárt csalódásokat is okozunk, hiszen nem fiúk vagy éppen lányok vagyunk, és nem pont olyanok, amilyenre vágytak. Ám kicsinységünk, törékenységünk egy időre elhomályosítja az elvárásokat.
Elhomályosítja, de csak kis időre, mert aztán elkezdik várni tőlünk, hogy éjjel aludjunk, és úgy általában többet aludjunk és kevesebbet sírjunk. Aztán mosolyognunk kell, majd kimondani, hogy papa vagy mama és így tovább.
Az elvárások folyamatosan zúdulnak ránk, olyan jelenség ez, aminek soha nincsen vége, ezt amúgy általában nagyon rafináltan nevelésnek hívják, de valljuk meg, jobban hasonlít gyalulásra.
Egyszer csak eljön a pillanat, amikor magunk is elvárásokat fogalmazunk meg a családtagjainkkal, majd később a nevelőinkkel szemben.
Nem kell sokáig várni arra a pillanatra sem, amikor megfogalmazzuk az első elvárást magunkkal szemben. Ez általában a velünk szembeni elvárások valamelyikének végzetes magunkévá tétele. Vannak, akik nem is lépnek ezen túl, vannak azonban, akik egy idő után saját elvárásokat fogalmaznak meg. Némi őszinte vizsgálattal persze könnyedén kideríthető volna, hogy ezek a saját elvárások is csak koppintások, valahonnan kölcsönzött ideálok többnyire, ám arra tökéletesen alkalmasak, hogy lerombolják éppen csak épülgető önállóságunkat.
Innentől az elvárások erdejében élünk, az iskola, a munkahely, a párkapcsolat, a barátok, a sporttársak, a drukkerek stb. mind-mind megpróbálnak kijelölni számunkra egy mezsgyét, melyen haladhatunk, és egy célt, amit el kell, hogy érjünk.
Minden kudarc egy elvárással kezdődik, persze minden siker is, ám ez általában ritkább. Minden elvárásnak, legyünk bármilyen szuperlények, nem tudunk megfelelni. Az igazi siker az, ha legalább választani tudunk, ha némely elvárásra azt tudjuk mondani, nem érdekel. Persze veszélyes víz ez, mert nehéz megtalálni az egyensúlyt, hogy a „nem érdekel” kategória ne tegyen elviselhetetlenné minket a környezetünk vagy éppen a társadalom számára.
Az elvárásoknak pedig egyenes következménye, hogy képmutatók leszünk. Ezt nagyjából mindenki tudja és mindenki gyakorolja, mégis egyfajta negatív tulajdonságként tekintünk rá.
Azon már sokkal kevesebben gondolkodnak el, hogy a képmutatás a társadalmi együttélés egyik alappillére, ha nem lenne a mindennapok része, akkor sokkal gyakrabban ütné fel a fejét az agresszió, a verbális vagy tényleges tettlegesség.
A kisgyerek már nagyon korán megtanulja, hogy ha jót akar magának, akkor színlelnie kell, úgy kell tennie, mintha, még akkor is, ha mindenki tudja, hogy nem úgy van. Ezt a felnőttektől tanulja, még abban a családban is megtanulja, ahol az alapelv az őszinteség, valószínűleg ezeken a helyeken a legnagyobb a képmutatás.
Tehát ez ügyben is, mint minden másban, ott van a kettősség, egy hangzatos elítélése a képmutatásnak és egy intézményes megkövetelése természetesen képmutató módon.
Lehet-e, kell-e tenni a képmutatás ellen? Ez nem kérdés, kijelenthetjük, hogy a képmutatás a társas kapcsolatok fejlődése nyomán jött létre, létezése már bizonyos állati közösségekben is kimutatható, és örülnünk annak lehet csupán, hogy képesek vagyunk felismerni és helyteleníteni.
Ám a helytelenítéssel csínján kell bánnunk, mert a képmutatás bizonyos helyzetekben elkerülhetetlen.
A képmutatás sajnos sok esetben odáig fajul, hogy az egyén a saját és mások elvárásai által megfogalmazott kép szerint él, azt a képet mutatja, nem őszinte még önmagához sem, ez aztán persze melegágya a különböző pszichés zavaroknak, a depressziónak.
Mert a kíméletlenül és az átlagnál gyakrabban őszinte embert környezete deviánsnak tekinti, megnyilvánulásait enyhe esetben udvariatlannak, durvább esetben agresszívnak állítja be. Őszinte igazából csak abban az esetben lehet az ember, ha az őszinteség szerencsés módon egybeesik a másik vagy a többség elvárásával.
Az élet gyakran próbál meglepni bennünket olyan dolgokkal, melyeken vagy meg sem lepődünk, vagy ha meglepődünk is elsőre, később már nem bánjuk, hogy úgy alakult, ahogy.
Mert nem lehet mindent irányítani és kontroll alatt tartani, az élet úgy általában túl bonyolult ahhoz, hogy mindig minden akként alakuljon, ahogy elterveztük, ám valamiért elég sokszor alakul úgy, ahogyan valójában szeretnénk, csak ezt általában még magunknak sem merjük bevallani. Ez még olykor a rossz dolgok bekövetkeztére is igaz. Az ember öntudatlanul néha a rosszat is meghívja magának, talán azért, hogy valamiféle egyensúlyt képezzen, talán azért, mert néha az áldozat szerepe fájóan kellemes tud lenni, vagy éppen azért, hogy kimozdítsa magát valami leülepedett állapotból.
Az ember és a történetei, a vele történt dolgok összetartoznak. Ez még akkor is igaz, ha néha nagyon nehéz szembesülni vele. Az életünk és mi egyek vagyunk, s ha néha rossz vonatra szállunk, s végül Perugiában vagy a Balaton-parton kötünk ki, az lehet véletlen, figyelmetlenségből eredő tévedés, de egyben lehetőség is valami másra.
Ezek a sorból kilógó történetek azok, amelyek végül is éltünk sóját adják, az élet élményként elmesélhető dolgait. Ami Szerb Antal hősével, Mihállyal megesett az Utas és holdvilágban – ő a római helyett a perugiai vonatra szállt –, az velem is megtörtént még ifjúkoromban, bár más helyszínekkel.
Budapesten tanultam, és szállásom a Kelenföldi pályaudvar közelében volt, így mindig ott szálltam fel a Kaposvár felé induló vonatra. Egyszer meglehetősen késve érkeztem, a hangosbemondó pedig éppen azt mondta, hogy a harmadik vágányról vonat indul Kaposvár felé. Gyorsan felugrottam a harmadik vágányon várakozó szerelvényre, ami – akkor még nem tudtam – az előző vonat volt. Alig ugrottam fel, már indult is. Kicsit furcsa volt, hogy a vagonok sokkal jobb állapotúak voltak, mint amelyekhez addig szokva voltam, de ilyen kicsinységekkel akkor még, illetve már akkor sem foglalkoztam. Leültem, és nekiláttam olvasni. Egy idő után feltűnt, hogy a vonat a megszokottnál sokkal gyorsabban robog. Ez valamiért gyanút keltett bennem, míg végül a kalauz közölte, hogy bizony én a zágrábi gyorsra szálltam, de azt mondta, szerencsém van, mert Siófokon megáll – akkoriban Fonyódon még nem állt meg. Leszálltam hát, és elmentem egy másik vonattal Fonyódra, onnan egy másikkal Kaposvárra, és várt rám még egy órás buszút kéttornyos falucskámba. Az utolsó busszal értem haza, közben háromszor várakoztam órákat, ám nem bosszankodtam, inkább próbáltam élvezni az új helyzetet. Így vált egy rutinutazás kalanddá és mesélhető történetté, ha akkor jó vonatra szállok, csak egy út lett volna a sok közül.
Ezért kell rugalmasan kezelni az elvárásainkat, mert ki tudja, milyen hiba, a megszokottól való eltérés ajándékoz meg valami jóval.
Békében élni önmagunkkal és a többiekkel, ez lehet az elvárások elvárása, ha ez sikerül, akkor az lehet a valódi siker.
Győzni úgy, hogy nem harcoltunk, mert már a harc megkezdése előtt tudtuk, hogy nem kell.
Kunderával szólva a lét elviselhetetlenül könnyű tud lenni, annyira jó, hogy míg ki nem próbáltuk, el sem hisszük.
Belekortyolok a fehér teába, az íze remekül illik a tóparti környezethez. A halak a tóban látszólag gondtalanul úsznak összevissza, innen kintről ez idilli kép. Feljebb, a lombok között egy pók vár, neki már elvárásai vannak, legyet szeretne a hálójába, lehetőleg jó nagyot.
Én most nem szeretnék semmit, illetve egyet: maradni itt, ameddig lehet. Ez jó elgondolás, biztosan teljesül, maradok, amíg lehet. Ilyen egyszerű ez, elvárni jól kell, a többi megy magától.