Róza nem volt csúnya, de igazán szépnek sem lehetett nevezni. Ötvenévesen már nem volt rajta mit megmenteni, nem kellett rejtegetni vagy tatarozgatni a múló idő nyomait. Arca őszinte arc volt: egy olyan nőé, aki nem áltat senkit, legkevésbé önmagát. Alakja tömör és szerényen arányos, melle valamivel nagyobb az átlagnál, de épp csak annyira, hogy a foteljében ceruzát faragó író néha odanézzen – de sosem úgy, hogy az bárkinek is kellemetlen legyen.
A reggelek ugyanúgy teltek, mintha valaki minden nap újraindítaná a világot Róza és az író számára. Róza ágyazott, az író hegyezett. Ő tulajdonképpen már csak ezért írt papírra: a hegyezésért. A laptopok korában is ragaszkodott a fához, a grafithoz, a forgács szagához. Kis, vonalas füzetei gyorsan megteltek, s egy ideig saját maga gépelte át a szövegeket a lányaitól kapott apró laptopba. Később azonban átruházta ezt a munkát egy egyetemistára, ő pedig csak utólag javította a hibákat. Legalábbis így hitte.
Mert valójában az első sikere épp egy ilyen „hiba” szüleménye volt: a füzetek összekeveredtek, nem voltak számozva, és az egyetemista úgy gépelte be őket, ahogyan a keze ügyébe kerültek. A szöveg idősíkjai szépen, szinte csodás rendetlenségben simultak egymásba. A kritika revelációnak nevezte, az olvasók frissességről és merész formáról beszéltek. Egyedül az író tudta, hogy mindez egy véletlen szülötte – vagy talán Róza, ha érdekelte volna az ilyesmi. De őt csak a slágerek kötötték le, meg a tehetségkutató műsorok harsány világa.
Így is jól megvoltak. Az író keveset beszélt, Róza még annyit sem, és mindketten megbékéltek ezzel a csendes egymás mellett éléssel. Néha az író próbált derűt csiholni egy-egy félresikerült szóviccel, amit Róza általában nem értett, s rosszallóan összeszűkítette a szemét. Amikor aztán elindult, az író minden alkalommal utána szólt:
– Köszönöm, Róza. Tudja, hogy a főztjéért szeretem magát a legjobban.
– Nem én főzöm, én csak idehozom – felelte Róza, és magában hozzátette: Vén bolond.
Pedig a férfi nem volt vén. Hetvenkét évesen olyan szellemi frissesség sugárzott belőle, amely ritka ebben a korban. Csak azért lakott az idősotthonban, mert felesége halála óta nem tudott visszamenni abba a házba, ahol minden tárgy a régi életre emlékeztette. Lányai szerették volna biztonságban tudni az apjukat, így találtak neki egy új építésű otthont: tágas szobával, könyvespolcokkal, egy kis konyhával és egy erkélyszerű kilépővel, ahol egy szék is elfért. Reggelenként itt ült hosszasan, kotyogós kávéját kortyolgatva. Ha hidegre fordult az idő, akkor is kijött; csak épp állva nézte a kiskertekkel tarkított, valójában mégiscsak parkolóként működő udvart.
Róza valamivel később kezdett itt dolgozni, és az író hamar megkedvelte. Kérte is, hogy ha lehet, mindig ő jöjjön hozzá. Rózán kevés volt a kedvelnivaló – udvarias volt, távolságtartó, csendes –, de épp ebben rejlett a varázsa. A többi gondozó gyakran túl sokat beszélt, vagy épp túl sok választ várt, s ez zavarta az írót – nemcsak az írásban, de a ceruzahegyezés szertartásában is.
Mert az bizony szertartás volt. Az író gondosan, szinte áhítattal faragta ceruzái hegyét az erdélyi fanyelű bicskával. Ha lepattant a grafit, újrakezdte, türelmesen, mintha minden ceruza egy új lehetőség volna. Lányai két hetente hoztak neki egy marék friss HB-t – mást el sem fogadott.
Róza hosszú megfigyelés után arra jutott, hogy a ceruzák többet fogynak a hegyezés miatt, mint az írástól. Egyszer megjegyezte ezt az író egyik lányának is, aki – ismerve apja makacs természetét kicsit szkeptikusan – de mégis vett egy kényelmes hegyezőt, kis műanyag tartállyal a forgácsnak. Az író örült neki, s attól fogva ezzel tördelte le a ceruzák hegyét, a kelleténél tovább tekerve, hogy újra faraghassa majd.
Róza egyre inkább bosszankodott. Takarékos asszony volt, szinte már a zsugoriság széléig, és fájt neki a pazarlás látványa. Hiába szólt a lányoknak, azok csak nevettek:
– Apukának is kell valami szórakozás.
De Róza fejében ez már túlment az értelmetlenség határán. A ceruzák hullottak, mintha egy csatatéren lettek volna, és Róza egy napon úgy érezte, tenni kell valamit.
Ebéd után ment vissza az edényekért. Az író – mint mindig – békésen szunyókált a relax-fotelben. Az asztalon ott sorakozott öt frissen hegyezett ceruza, mellettük a nyugalomba küldött fanyelű bicska. Róza felvette. Kezében könnyű volt, ismerős. A főnővérképzőn szerzett anatómiai tudása pedig hirtelen, tiszta logikával mutatta meg a helyet – a bordák közti szűk rést, ahol egy gyors mozdulat elég a véghez.
Nem hitt a drámában. Csak a szükségben.
Oda szúrt.
Az író szíve egy pillanat alatt megállt, mintha valaki lekapcsolta volna a szobában a fényt.
A tárgyaláson megkérdezték tőle, megbánta-e.
– Nem – mondta Róza csendesen. – Megérdemelte. Túl sok ceruzát küldött ő is a másvilágra.
És amikor kimondta, a hangja nyugodt volt, a tárgyalóteremben mindenki érezte, hogy a világ rendje helyreállt.