- fejezet
Unottan hallgatta, amíg a főnök emelt hangon kioktatta a késés miatt. Nem igazán érdekelte a köd, meg semmilyen más kifogás; mondjuk, ő nagyon nem is akart magyarázkodni. A késés okai többet értek annál, mint hogy most végül is kifizetik-e neki ezt a pár napot vagy sem. Egy könyv, egy nő, egy roppant művelt, érdekes házaspár – ez neki bőven megért két napot. A főnök láthatóan azon dolgozott, hogy legalább egy minimális félelmet kicsikarjon belőle, de neki nem volt kedve félni. Még középiskolás korában jött rá, hogy nincs is nagyon mitől tartania. A gépész tantárgyak eleinte félelmetesnek tűntek a rengeteg megtanulnivalóval, de hamar rájött, hogy megy ez neki könnyedén; ha pedig mégsem, a megyei és országos matekversenyeken elért jó eredményei kihúzták a bajból, így vele kicsit elnézőbbek voltak. A fizikai sérülésektől sem félt, mert gördeszkásként már fiatalon megedződött. Vakmerősége, nyaktörő mutatványai a többieket is meggyőzték, akik a háta mögött bolondnak hívták.
Húsz percig hallgatta a főnök egyre összefüggéstelenebb beszédét, aztán úgy döntött, elég volt. Nem szólt semmit, csak felvette a kabátját, fogta a táskáját, és elindult a lépcsőház felé. A főnök észlelte, és egy pillanat alatt hangnemet váltott. A programozó lazán visszafordult; nem volt sértődékeny típus. Megszokta már az ilyen embereket, akik azt gondolják magukról, hogy valami isteni tehetséggel vannak megáldva, s ez feljogosítja őket arra, hogy ordítva beszéljenek másokkal – pedig amit elértek, általában csupán a szerencsének és a gátlástalanságuknak köszönhetik.
Bezárkózott a szerverszobába. Amit a főnök kért, vagyis a beosztottak internetes jelenlétéről és a böngészett oldalakról a kimutatást, már otthon letöltötte; most csak úgy kell tennie két napig, mintha megfeszítetten dolgozna. Belépett az egyik lövöldözős játék oldalára – még öt pálya volt hátra. Ráfordította a zárat, feltette a fejhallgatót. Jó kis két nap lesz, gondolta, és lelőtte az első zombit.
Annyira belemerült, hogy csak öt óra után eszmélt rá: indulnia kellene a szállodába, illetve valamilyen lakásba. Már csak egy vörös hajú lány volt az irodában; őt bízta meg a főnök, hogy kísérje el abba a lakásba, ahol megszállhat. A városban csak egy lepukkant szálloda volt, ezért inkább a főnök egyik, üzlettársaknak fenntartott lakásába mentek. A vörös közben megpróbálta kideríteni, tulajdonképpen mit is csinál, de nem járt sikerrel: programozónk a körmondatokba csomagolt kérdésekre csak rövid hümmögésekkel válaszolt. A lány pedig egyre kevésbé tudta titkolni idegességét.
A lakás szép volt, vagy inkább túlzottan is elegáns. A vacsoráról a lány azt mondta, rendelhetnének is, de a programozó inkább elment volna valahová. Végül a közelben találtak egy jó éttermet. Kiderült, hogy azt is a főnök fizeti, ha vacsoráznak, így a programozó a steak után még lazacot is evett, aztán a legdrágább konyakból is elszopogatott párat. A lány csak salátát rendelt, a diétájára hivatkozva, de hősünk biztos volt benne, hogy inkább félt valami drágábbat kérni. Inni sem akart mást, csak ásványvizet.
Hazafelé beugrottak a boltba; a programozó vett egy üveg konyakot. A lakásban megkínálta a lányt, aki most elfogadta. A harmadik után már sokkal oldottabb volt, sőt konkrét testi jutalmakat ígért, ha elárulja, miben mesterkedik, de a programozó már régóta tudta, hogyan kell elhárítani az ilyen próbálkozásokat. A konyakosüveg hamar kiürült, de kiderült, hogy van a hűtőben minden, ami a lerészegedéshez kell, így a vöröske pár röpke hányás után békésen elszunyókált a kanapén.
A programozó a zuhany alatt arra gondolt, talán a főnök bízta meg, hogy mindenben a kedvére tegyen, de az is lehet, hogy a többiek beszélték rá, hogy szedje ki belőle, mire számíthatnak. A főnököt ismerve biztosak voltak benne, hogy valami ellenük készül. Mindegy, mit gondolnak, és az is mindegy, hogy a főnöknek hívott bunkó mit kezd az információkkal. Ez nem az én dolgom, állapította meg, aztán próbált aludni.
Álmában egy rózsaszín belsejű, égett, fekete erdővel körülvett üregbe zuhant, s az üreg mélyén a barátnője várta egy késsel. Ijedten riadt fel. Már világosodott; a behúzatlan szalagfüggöny mögött a kisváros ébredezett. Az ablakhoz ment, nézte az autókat, a siető embereket. Most nem volt köd, csak mintha egy grafikai programmal kissé, nagyon enyhén megszürkítették volna az egészet. A nagy grafikus értett hozzá, hogyan kell drámai hatást kelteni.
Bement a fürdőbe, megborotválkozott, majd belenézett a hűtőbe. Volt ott minden a füstölt lazactól a spanyol sonkáig, de kenyér nem akadt. Felöltözött. Amúgy laza volt, mindig deszkásként öltözködött, de az ilyen kiruccanások alkalmával szeretett CIA-ügynöknek látszani. Egyszer valahol olvasott arról, milyen pszichológiai háttere van a különböző öltözködési stílusoknak, és miután kipróbálta, rájött, hogy a merev elegancia, némi szótlansággal és egy jó szemüveggel bárkit titokzatossá és enyhén félelmetessé tud tenni.
Eszébe jutott, hogy látott egy kávézót nem messze a lakástól. Magához vette a laptopját és lement. A vörös még mindig aludt; a szöszmötölése, jövés-menése nem jutott el a tudatáig. A kávézóban, míg várt a lazacos bagelre, újra eszébe jutott a lány. Elég mutatós volt: az arcán ugyan volt némi szeplő, de csak enyhén, mintha túlhígított kakaóval fújták volna be. Ezt azonban világító kék szemei ellensúlyozták. Az alakja is jó volt; a tapadós farmer szépen kiemelte a hangsúlyos csípőt, a kerek feneket, a melle is nagyobb volt az átlagnál. Így visszagondolva furcsállotta, hogy egy pillanatra sem jutott eszébe, megpróbálja ágyba csalni – pedig szinte biztos volt benne, hogy sikerült volna. Talán éppen ezért, gondolta.
A hosszú kávé jó volt; két bagelt is megevett, aztán még kért egy friss franciakrémest is, amikor meglátta, hogy pakolják a pultba. A frissen facsart narancsléből kétszer is kért, a végére pedig még egy presszókávét. Meglepte, amikor megkérdezték, világos vagy sötét pörkölésűt kér-e – vidéki kávézókban úgy tapasztalta, ez nem szokás.
Az ablakon át látta, amint a vörös hajú elrobog az utcán. Mire beért, már a helyén ült, és nagyon elfoglaltnak tűnt. Míg kavarta a kávéját, újra végigvette az előző estét, de igazából nem látszott a lányon, hogy az iváson és dumáláson kívül mást is akart volna.
Nézte az utcát, és bosszankodva látta, hogy a köd lassan ismét ellep mindent. Nem volt olyan sűrű, mint a pénztárosnővel megesett kalandjakor, de azért meglehetősen tömör volt. A biztonság kedvéért elindította a telefonján a navigációt.
A főnök szerencsére nem volt bent, így nem kellett meghallgatnia, hogy már rég dolgoznia kellene. Mindenki a monitorját bámulta; éppen csak köszöntek neki. A félelem lassan belengte az egész, egybenyitott irodát, ahol még apró privát sarkok sem voltak. Csupán a főnöknek volt külön irodája, és a szerverszoba volt elkülönítve, amelyben szerencsére jutott hely egy asztalnak, rajta két óriási monitorral. Amikor belépett, ráfordította a zárat – bár biztos volt benne, senki nem törne rá, de így jobban érezte magát.
Most nem játszani kezdett, inkább a felajánlkozós oldalakat nyitotta meg. Néha ránézett ilyenekre, mert mindig attól tartott, hogy a barátnője egyszer elhagyja. Ennek a feltételezésnek ugyan nem volt alapja – a barátnő nagyon ragaszkodott hozzá –, de a gondolat mégis folyton ott motoszkált benne. Az egyik oldalon pucér képek is engedélyezve voltak, és pár chat után rövidesen rájött, hogy a nők többsége pénzért szeretne közelebbi kapcsolatot. Ehhez azonban semmi kedve nem volt, ahogyan más ismerkedési módokhoz sem. Nézegette hát egy darabig a különböző korú és állapotú felhozatalt, aztán elővette a táskájából a könyvet. Itt az idő, gondolta, és kinyitotta.
A könyv egy zarándokról szólt, aki miközben fél Oroszországot bejárja, megpróbál rájönni a szüntelen imádkozás módjára. Megnézte a térképeket: a vándorlás több ezer kilométeres távokon zajlott, leginkább gyalog. Arra is gondolt, hogy ez a vándorlás esetleg csupán szimbolikus, de ebből a szempontból nagyon is valóságosnak tűnt. Mivel nem volt hosszú, hamar a végére ért. Délig még volt egy kis ideje, így a bejelölt részeket újraolvasta, de a szüntelen imádkozás titka nem tárult fel előtte. Nem is tudta tulajdonképpen, mit akar vele, hiszen nem volt vallásos, de amikor olvasott róla, felkeltette a figyelmét, így jutott el ehhez a vékony könyvecskéhez. Az is eszébe jutott, hogy esetleg a rossz fordítás következménye, hogy a lényeg nem jön át; a könyv kivitele eleve erre utalt, mivel a kézzel gépelt, majd vászonba kötött forma inkább valamiféle lelkes amatőr munkájának tűnt. Ezt még kicsit kutatni kell, gondolta, aztán elindult ebédelni.
Az irodán áthaladva a vörös hajú lány csatlakozni akart, mondván, hogy a főnök őt bízta meg, hogy etesse, de lerázta. Nem volt kedve a tapogatózó kérdésekhez és a véletlenül sem őszinte válaszokhoz.
Megnézte a telefonját: az amerikai gyorsétterem nem volt messze. Gyalog indult el, hogy valami műkajával csillapítsa a könyv okozta spirituális éhség nagyon is valóságos változatát.
Amikor kilépett az ajtón, még sütött a nap, de pár lépés után elkezdett szürkülni. Mire megkapta a zsömlébe csomagolt húspogácsát, már szinte átlátszatlan vízcseppekből gyúrt massza lepte el az utcákat.
Amikor visszaért, egy üzenet várta a főnöktől: egy rövid vidéki útra ment, de a köd miatt nem tud visszaérni, az anyagokat hagyja a főkönyvelőnél. A főkönyvelő egy ötvenes, karót nyelt, festett fekete nő volt. A programozó nem érezte megbízhatónak, ezért a kinyomtatott anyagokat és a memóriakártyát egy borítékba tette, amit egy papírszalaggal leragasztott és aláírt úgy, hogy látszódjon, ha felnyitnák. Aztán üzent a főnöknek, és leírta a kártya megnyitásához szükséges kódot is.
A főkönyvelő fanyar arccal adta át a kialkudott dollárokat – mindig dollárban kérte a fizetséget, ami több volt, mint a nő kéthavi bére. A vörös elkísérte a lakásba, hogy átvegye tőle a kulcsot; míg pakolta a bőröndjét, megpróbálta letámadni, de a programozó tapintatosan, ám határozottan visszautasította. A délutáni vonatot éppen csak elérte.