Csuék hiába is papolnak

„Aki Takáts költészetének lágy felszínéhez nyúl, belül keményet érint s biztosan megérzi, hogy magvas költővel van dolga.

Ha ez a mag kibontakozik, ha lírájának némi gátlásai elmaradnak, igen jó költő lesz belőle.”

Írta Vass István a Nyugat 1938-as első számában az akkor 26 éves Takáts Gyula harmadik kötetéről írt recenziójában. Megállapíthatjuk igaza volt, és ítélete, mint minden jobb önbeteljesítő jóslat, valóra vált. Takáts Gyula megtartotta Vass által dicsért előnyeit, lenyesegette, már akkor sem számos hibáját, új erényekkel ötvözte és hála a teremtőnek jól gazdálkodva az idővel, valóban különleges eszenciává érlelte.

Én könnyebb helyzetben vagyok, mint Vass volt annak idején, én már az érett, a költészetet, kimunkált életformaként művelő Takáts Gyulát ismertem meg.

Annak idején még az irodalom berkeiben tanácstalanul tévelygő ifjúként a Corso-val szemben lévő könyvesboltban (most stílusosan bank van a helyén) vettem meg az első Takáts Gyula kötetemet éppen 21 forintért. Ez akkoriban egy tízórai ára volt és én diákként a zsebpénzemből több könyvet vehettem, mint ma a felső sávban adózó polgárként. (Ez nem a régmúlt iránti nosztalgia részemről csupán jelzés, hogy ma az adófizetők pénzéből a teljes magyar irodalom támogatására nem jut annyi pénz, mint mondjuk, egy jó kis „húzzunk bele” kampányra.)

A Semmi árnyéka, már a kötet címe is megfogott, aztán belül a ciklusok: Vak táblák, Más távlat; A tükör szavai; A költő és a sors; Oszd szét titkodat; Élő mozaik. Beszédes címek, beszédes témák. Már akkor is úgy vettem könyvet, hogy a prímszámokkal jelzett oldalakat végig olvastam, a 17.-nél már tudtam ezt a könyvet meg fogom venni, a 79.-nél pedig visszapillantottam az előző versre, és onnantól Takáts Gyula költészetének híve lettem, s e hűségben kitartottam mostanáig, s gondolom, kitartok majd addig, míg a nekem szánt idő lepereg. Idemásolom ezt a verset, de nem elemzem, ezt meghagyom az értő olvasónak.

ÉPP CSAK ÁTSZALAD

Nő a liliom kardja a vízen.. .

Hosszú bimbója lándzsa

és sodrott aranyát

az árnyék szívébe mártja.

Megremeg. . . Leomlik kéken…

A csörgő víz sikolt!

Az éger levelek ajkán

erezett hullafolt

s a mélyülő völgyön ekkép

tavasz és alkonyat

egyszerre, mint az élet,

a tükrön épp csak átszalad.

Most, ha tartanám a menetrendet, az jönne, hogy mikor ismertem meg, milyen tanácsokkal látott el, milyen ember volt, de nem ez jön.

Mert valójában nem tudom mikor ismertem meg személyesen, nem tudom, mert mire megismertem, már ismertem rég. Ritkán találkoztunk és mindig valamilyen alkalomból: Fonyódi Helikon (az is csak emlék már), Szárszó április 11-e, vagy valami egyéb rendezvény. Olyankor túl sokan keresték a kegyeit, olyanok is gyakran, kik azt se tudták miről ír.

A költő, Takáts Gyula elhagyta földi porhüvelyét, itt hagyott minket, elment, de az általa teremtett világ megmaradt nekünk, közös kincsünk immár.

A pincében az új borok a fejtésre várnak. A jó borok ismerője és kedvelője Takáts Gyula, már nem kóstolhatja meg a jövő évnek szánt ízeket. Én is még a tavalyit emelem a fény felé, s míg belekortyolok, egy könnycsepp hull a pohárba.

Egészségedre Takáts Gyula.