9. fejezet
Reggel, mint mostanában mindig, szürke derengés fogadta, amikor az ablakhoz lépett. Nem emlékezett rá, hogy lett volna valaha is ennyire tartós köd. Mintha hűvös, nedves vattába csomagolták volna a világot. Friss pékárut kellett szereznie, de nem volt biztos benne, hogy ki akar menni a hűvös szürkeségbe. Végül rábeszélte magát, és nekiindult. Szinte csak emlékezetből tudott tájékozódni, a köd olyan sűrű volt, mint pár napja abban a városban, ahol megvette – most már tudja, potyára – azt a könyvet, és ahol megismerkedett a jegypénztárossal.
Míg ballagott a pékség felé, arra gondolt, hogy esetleg igaz lehet az az elterjedt elmélet, miszerint van, amikor egy esemény különleges események láncolatát indíthatja el. Lehet, ez az elsőre érdekesnek tűnő könyv megrendelése is ilyen volt. Így jutott el abba a városba, és emiatt talált rá a jegypénztárosra. Lehet, a köd is ezért van. Aztán a pénztárosnőt kihúzta az egyenletből, pár jó numera nem lehet célja a véletlenek Istenének. Vagy mégis? A pénztáros ideális párnak mutatkozott, szeretett beszélni, de azért nem vitte túlzásba, és ami lényeges, elfogadta az ő szűkszavúságát. Nem akarta jobban kifaggatni, mint amennyit mutatni akart magából. Hülyeség, én nem megyek oda, ő nem jön ide. Maradok egyedül.
Egyedül, igen, igazából mindig egyedül volt. A szülei nyolcéves korától nem tudtak mit kezdeni vele, vagy talán nem is akartak. Valójában barátai sem voltak, csupán haverjai. Ezek a haverok mondhatni érdeklődési kör specifikus haverok voltak: voltak, akikkel gördeszkázott, másokkal programsorokat cserélt, játékokat tört fel. A lányok is csupán a testi igényei miatt jelentek meg időnként. Amúgy nemigen tudott velük mit kezdeni, kivéve a barátnőjét, aki mintha kihívásnak tekintette volna őt, és sorban teljesítette is, mintha egy virtuális játék lett volna a vele kapcsolatos pályákat. Így lett ez a ház is, ahonnan két sarokra egy kézműves pékség kínálta különleges portékáit.
A pékségben jó dolgok voltak, péksütemények is, de végül csupán egy nagy kovászos kenyeret vett. Mondjuk azt nem tudta, miért éppen kovászos a neve, hiszen minden kenyérhez használnak kovászt. Majdnem meg is kérdezte, de végül inkább hagyta a kérdést tovább lebegni a ködös utca töredezett aszfaltja felett, és elindult a kávézó felé, hogy megreggelizzen.
A kávézóban egy új arc tűnt fel, egy vélhetően eredeti vörös felszolgálólány személyében. Pont az a generáció volt, akiknek a jobbra-balra húzogatásából elege lett, de a lány kék szeme, vörös göndör lobonca és egyéb előnyös testi tulajdonságai belehelyezték őt a „programozónál, az egy próbát megér” kategóriába. Ahogyan a lány megállt az asztalánál és ránézett, azt sugallta, hogy a programozó hasonló státuszba került nála.
Mozzarellás rántottát kért narancslével, mert az is volt. A pincérlány és a reggeli választék megerősítették abban, hogy ezentúl itt fog reggelizni. Fizetéskor évődött kicsit a lánnyal, elköszönéskor jelezte, hogy holnap ismét itt lesz, amit az láthatóan örömmel fogadott.
Míg ballagott hazafelé a szürkeségben, egy pillanatra megpróbálta elképzelni a lányt a hálószobájában, de most valahogy nem működött a fantáziája. Visszatért hát a magány gondolatára, arra a különös állapotra, melyre eddig soha nem gondolt. Olyan természetes volt az, hogy mindenben mindig egyedül van, mindenbe csak magára számíthat, hogy fel sem tűnt neki ez idáig. Létezni egyedül, és közben időnként úgy tenni, mintha tartoznál valahova – ez nagyon ment neki. A társaságban mindig ő volt a központ, vicces, aktív, lelőhetetlen akkor is, mikor már végtelenül unta az egészet, és azon agyalt, milyen indokkal lépjen le. Aztán másnap elgondolkodott rajta, hogy mire volt jó az egész, minek tette ki magát olyasminek, ami semmi pluszt nem adott hozzá a napjaihoz, csak egy-egy eltékozolt estét vagy éjszakát. Talán ez erősített meg abban, hogy elfogadja a magányt – gondolta.
Amikor hazaért, nem ment be rögtön a házba, inkább lesétált a folyópartra. Éppen csak néhány métert lehetett ellátni, a túlsó partnak még a sziluettje sem látszott. Nézte a vizet, amely szinte mozdulatlannak látszott, de tudta, hogy ha lassan is, de folyik, éppen mint az élet ebben a ködben. Mert ebben a pár napban minden lelassult, a köd, akár a folyóra telepített zsilipek, lassúvá tették a létezést. Arra gondolt, ha vízbe ugrana, és hagyná, hogy a hűvös közeg kihűtse belőle az életet, akkor három napig is eltartana, míg a folyó elsodorná a zsilipig, ahol talán fennakadna, és nem hullana bele a főágba. Vajon kinek és mikor kezdene el hiányozni? Az apjával már vagy egy hónapja, az anyjával több mint fél éve nem beszélt. A haverjai néha ráírtak, és olyankor beugrott egy buliba a városba, de egy ideje ezek az üzenetek is elmaradtak.
Nézte a köd alatt araszoló folyót, és szembesült azzal, hogy milyen régóta és mennyire magányos. Aztán felismerte, hogy soha nem volt nem magányos. Soha senkivel nem beszélgetett a rég hordozott apróbb vagy nagyobb sérelmeiről, és soha nem vette komolyan, ha más ilyesmiről beszélt vele. A barátnője, már ha egyáltalán létezett valaha is, érzelemvaknak mondta, és kitartóan próbálkozott vele, hogy felnyissa a szemét. Lehet, ezért tűnt el? Nem tudta, de amennyire képes volt megítélni, ha emiatt megy el, azt nem így csinálta volna, hanem valami látványos jelenettel felvezetve, de ebben sem volt biztos. Nézte a vizet, illetve azt a foltot, ami még látszott belőle, és arra gondolt, soha többé nem adja el a tudását erkölcsi hulla főnököknek, nem kémkedik se a beosztottaik, se a konkurencia után.
Igen, itt fogok élni egyedül, a befektetésekből simán megélek, csak olvasni fogok, meg tanulni csillagászatot, és persze veszek cuccot, és horgászni fogok – gondolta, de el is mosolyodott, mert a horgászat bizonyítottan nem neki való volt. Párszor elment a haverokkal, de hamar elunta a jelzőnézését, és inkább kóborolt a környéken vagy olvasott. Egyáltalán nem dobta fel, ha sikerült egy hideg, csúszós élőlényt kifogni.
Feldobott-e egyáltalán valamit? – kérdezte magától, és be kellett látnia, hogy igazából semmit, még a gördeszkázás élményei sem érték el azt a küszöböt, amit másnál egy jó vacsora is megugrott. Olyan volt, mint egy tökéletes gépezet, akár gördeszkázni, akár programozni vagy éppen szeretkezni kellett. Igen, még a szexet is rutinból csinálta. Amikor közeledni látszott az idő, hogy bekéredzkedhet valamelyik lány bugyijába rejtett titkos ajtó mögé, gyorsan végigolvasott és megnézett egy csomó mindent, ami a témához kapcsolódott. Így elérkezve a nagy pillanathoz az egyik párhuzamos osztály szőke bombázóját sikerült alaposan meglepnie, mert az elméletet, mint minden más esetben, a testiségben is könnyed természetességgel váltotta gyakorlattá.
Ez a „minden sikerül” széria a ködbe vesző folyóparton látszott megszakadni. Egyedül volt, mint oly sokszor, de most nem csak felszínesen tudta, de valóságosan érezte is. Nézte a lassan araszoló folyót, a vízre gondolt, mindennek a forrására, saját alkotóanyagára. Még a Biblia is csúsztat – gondolta –, „Porból lettél, porrá leszel” mondja, miközben vízből leszel, és vízként fogsz beleolvadni a föld nedveibe. Egy beszélő, gondolkodó, mozgó víztócsa vagy, a többi víztócsa tengerében. Amikor pedig megszűnsz valaki lenni, akkor pedig elvegyülsz, összekeveredsz a földben búvó nedvességben.
Még sokáig állt a parton. Amikor visszafordult, a ház már csak egy bizonytalan árnyék volt. Húsz méter máskor semmi, most egy örökkévalóságnak tűnt. Megtorpant, azt érezte, soha nem jut be a házba, nem öleli körül a száraz meleg. Mert a házban mindig meleg volt, mivel a költségek nem érdekelték, mindig magasabbra állította a rafinált modern fűtést, mint ami megfelelőnek látszott, és most ez a meleg látszott elérhetetlennek. A köd úgy fogta körül, mintha a folyó mélyén lett volna. Aztán végül csak odaért. Levetette a ködtől csatakos ruháit, felvette a barátnőtől kapott meleg köntösét, és leült a nappaliba.
Nem keresett bort magának, se konyakot vagy más italt. Ült, és próbálta a folyóparton belélegzett reménytelenséget kiirtani, kigyomlálni magából. Egy pillanatra tétován körülnézett, hogy talán van valaki, akinek elmesélhetné azt az egy órát, amit a parton töltött, elmesélhetné azt a félelmetes magányt, amit ott érzett, de nem volt senki. Csupán a levegő változott meg, csupán a ködbe vesző túlsó part helyett az óriási tévé tükrözte vissza elveszettnek tűnő önmagát.
Akkor arra gondolt, a köd talán csak az ő fejében létezik, azért van, hogy eltüntesse, elnyelje, elfedje az igazságot. Azért van, hogy elfedje: nincs barátnő, nem is volt soha, nincs jegypénztáros, akinek a férje mozdonyokat vezet, míg a neje rajta lovagol, nincs az idős kedves házaspár, akikkel olyan jót beszélgetett. Nincs más, csak ez a szürke massza a fejében, nincs más, csak ez a végtelen magány. Összekuporodott a kanapén, érezte, aludnia kell, érezte, ezen most nem tud túljutni épeszű, logikus gondolatokkal.
Így aludt el a délelőttben, s míg aludt, odakint kisütött a nap, a világ fellélegzett, míg ő álmai ködén próbált átvergődni valakihez, talán önmagához.