10. fejezet 

Már sötét volt, amikor felébredt. Felült a kanapén. Teljesen üres volt a feje, percekig nem jelent meg benne semmilyen gondolat. Aztán eszébe jutott a nulla, szakmájának alapja, legalábbis a matematikaprofesszor így mondta. Remek ember volt, és nem szárazon adta elő a matekot, hanem történetei voltak hozzá. Például a nulla fontosságáról mesélt egy történetet, egy cirkálóról, amelyik egy nullával való osztás miatt mozgásképtelenné vált a tengeren. A professzornak kedvenc története volt ez, ahol tulajdonképpen nem történt más, mint hogy egy technikus valahova beírt egy nullát, és amikor a program osztani próbált vele, a rendszer összeomlott.

A programok két számot használnak, az egyest és a nullát, bináris, így mondják szaknyelven. Hirtelen rájött, hogy ő is bináris, hogy csupán két üzemmódja van, vagy működik, vagy a nullát szimulálja, vagyis nemcsak nem csinál semmit, de nem is gondolkodik. Időnként megszűnik számára nemcsak a világ, de még önmaga is, ez az üresség az, ami mindent és mindenkit eltaszít tőle, ez a végtelen csend az, amitől olyan kézzelfoghatóvá válik minden.

Látta magát, ahogy ott ült a kilátástalanság trónján, nézte a nullává zsugorodott világot, a maga világát, eszébe jutott a ködbe mártózó folyópart, a mozdulatlannak látszó folyó, az egész maga volt a nulla. Egy nem létező, de mégis szükséges szám volt, amivel nem lehet, nem szabad osztani, mert akkor megállnak a hajók, megáll a világ, minden odalesz. Most lett egyértelmű előtte, hogy a köddel a nulla kísérti, a nulla próbálja jobb belátásra bírni, de mire?

Megpróbálta felidézni mindazt, amit az évek alatt a professzor a nulláról mondott. Brahmagupta régi szabályai szerint, ha nullát adsz hozzá a szenvedéshez, az marad, ami volt, de ha nullával szorzod az álmaidat, minden eltűnik, semmivé lesz, mint homok a szélben.

Az üresség ott volt a kertben, ott volt a házban, de ott volt benne is. Próbált keresni valamit, egy fénysugarat, egy emlékfoszlányt, valamit, ami a köd megjelenése előtti időkre emlékeztetné, de nem talált semmit. Az elsötétült szobában az univerzum fekete vásznára nézett, amin nem volt semmi. Tanulmányaiból pontosan tudta, hogy az univerzum igazából üres, a benne található anyag mennyisége elhanyagolható, és most pontosan ezt látta, illetve nem látta, az egyetemes nulla volt előtte, körülötte és benne.

– Mi ez? – kérdezte újra, talán nullával osztottam az álmaimat, de tudta, ez lehetetlen, mert nem voltak álmai, a dolgok csak megtörténtek vele, mintha mindig raftingozna. Párszor elment a haverjaival raftingtúrára, és most értette meg, miért élvezte annyira. Mert az életét is úgy élte, ahogy a raftingban történik minden, a folyó visz vadul, és neked csak annyi a dolgod, hogy korrigálj, hogy kikerüld a sziklát, hogy a zúgó biztonságosabbnak tűnő oldalán maradj.

– Létezem egyáltalán? – tette fel a kérdést. Persze tudta mindjárt a választ, ha kérdezed, akkor igen, de minek? Erre nem volt előre legyártott vagy könnyen megszerezhető válasza. Újra az üresség nézett szembe vele, a megegyezéses nulla valódi megtestesülése. Oldalt pillantott, a kanapé mellett álló fotelre, vajon annak vannak kérdései, érzi, hogy az üresség felett táncol úgy, hogy maga is tele van ürességgel? Mert ezt szinte senki nem is tudja, a világban az üresség sokszorosa az anyagnak, az üresség mint egy kísértet, ott bolyong a lét körül, illúzió minden, csak a megtestesült nulla létezik valójában, és minden pillanatban osztani próbál önmagával.

Elképzelte ezt a nullát, amint hol erőszakkal, hol furfanggal megpróbál a létezés nevezőjébe bejutni, hogy elfoglalja azt a keveset is, ami még nem ő. Hirtelen megértette a barátnő rejtélyét, a benne munkáló nulla osztotta el őt és tette semmivé, kapcsolatuk, akár a professzor kedvenc hajója, nem tudott mozogni többé, mert megszűnt létezni a program, ami működtette. Középiskolás korában a számítógépe még produkálta a kék halált, ami azóta már nem tapasztalható, most önmagára vonatkoztatva mindent, ami az utóbbi pár napban történt, a személyes kék halálnak látta. Újra kell indítani a rendszert, újra kell gondolni a saját magát működtető algoritmust, mert ez így nem mehet tovább. Ránézett az órájára, már majdnem hat óra volt, gyorsan felöltözött, és a sötéttel kevert ködben elindult a kávézó felé.

A helyiségben csak páran voltak, köztük két igazi alkesz, akiken látszott, hogy már megvan a dózisuk. A vörös hajú lány láthatóan örült neki, a programozó is örült, amikor megtudta, hogy a hétig lesz, amikor felajánlotta, hogy nála vacsorázhat, a lány egy félmosollyal a szája sarkában bólintott. Az egy órát két pohár nem is annyira rossz bor mellett töltötte, az egyik szintén magányosan üldögélő férfi odakéretőzött az asztalához, igazából nem örült neki, de gondolta, meghallgat egy elkallódott lelket, talán míg hallgatja, közelebb kerül saját életének megfejtéséhez. A férfi azonban nem igazán magáról beszélt, inkább belőle próbált információkat kiszedni. Tudta, hogy hol lakik, ez is furcsa volt, élénken érdeklődött, honnan tellett neki egy folyóparti házra, ráadásul ilyen flancosra. Kerített egy szép mesét az apja lottónyereményéről, a saját állásáról, miszerint online dolgozik programozóként egy külföldi cégnek.

Amikor hazafelé botorkáltak, a lány megkérdezte, hogy miről beszélgettek, azt gondolta, valahonnan ismeri, mert a pultos nő szerint most járt itt először. Egyre gyanúsabb lett ez az egész, de most inkább a lányra koncentrált, ezt még ráér megfejteni, gondolta, és átölelte a lány derekát, összebújva mentek tovább, aztán az utca végén csókolózni kezdtek, a lány nagyon vadul vetette bele magát, szinte felfalta a programozót.

Amikor beléptek a házba, dobálni kezdte magáról a ruhát, és mindegyik után a programozót is megszabadította egy ruhadarabtól. A nappaliban rálökte a kanapéra, és mindent magára vállalva, heves, de nagyon kiszámított, céltudatos mozdulatokkal juttatta el mindkettőjüket a beteljesülésig.

A kanapé, ahol pár órája még a nullával koitált a programozó, most egy Káma Szútra-bemutató helyszínévé változott. Miután még kétszer megismétlődött a végletekig fokozott aktus, a lány felöltözött, a kérdésre, hogy akar-e fürödni, csak annyit mondott:

– Majd otthon.

Miután elment, a programozó, bár kissé kimerült volt, elbotorkált a zuhanyzóig, és míg ömlött rá a forró víz, újra végiggondolta az egészet, és hirtelen rájött, hogy ami történt, az a nullával való osztás analógiája, a pillanatnyi testi érzéseken kívül nem volt benne semmi jó, még az internetes ismerkedős appokon felszedett lányokban is több érzelem volt. A lány maga volt az üresség, a nulla megtestesülése, mintha az élet még lejjebb akarta volna nyomni a napok óta tartó ködbe.

Nem keresett italt, nem volt kedve se a borhoz, se a konyakhoz, csak felhajtott egy nagy pohár vizet, és visszafeküdt a kanapéra. A sötét szobából nézte a kert, a ködön éppen csak átderengő fényeit. Most szembesült a benne megbúvó semmivel, azzal a ténnyel, hogy igazából soha nem akart semmit igazán, amije mégis volt, azt csupán a szüleinek és az unalomnak köszönhette, annak, hogy olyan időtöltéseket választott, amiből rengeteg pénze lett, de ez a ház, a drága kocsi a garázsban nem cél volt, csupán következmény. Pontosan tudta, hogy amit csinál, abból csak nagyon kevés törvényes, a többi vagy a szürke zónába, vagy a tiltott kategóriába tartozott. Próbált nem létezni a hatóságoknak, a ház egy több lépcsőn át tulajdonolt offshore cégé volt, neki az ország túlsó felében volt egy albérlete, ahol soha nem lakott, és ott volt egy postafiókja, amit havonta egyszer elment kiüríteni. Már a létezése is maga volt az üresség, a nulla, olyan kiindulópont, ahonnan nem indult sehova. Abban már biztos volt, hogy soha többé nem megy kiküldetésbe, nem csinálja sem a dolgozók lebuktatását, sem a könyvelési hibák eltüntetését, de akkor mit csinálok? – tette fel a kérdést, aztán vigyorogva meg is válaszolta, ha egy semmi, egy valódi nulla vagyok, akkor önmagam leszek, és nem csinálok semmit. Elképzelte a világot mint egy koordinátarendszert, egy háromdimenziós pókhálót, melynek közepében ő, a nulla ült, egy szándék nélküli pókként.

Ez nagyon megtetszett neki, de aztán továbbgondolta, a póknak ennie kell, meg dugnia is, és ha nem akar leépülni, akkor sportolnia is, így vált a semmi máris valamivé, valami olyanná, ami ugyan elméletben semmi, de valójában mégiscsak valami, ha csak aprócska részletekből álló létezés is.

Ennek örömére elővett egy csomag füstölt lazacot, hozzá ír vajat, pirított pár szelet kenyeret, bontott egy üveg bort. A nulla a legjobb kiindulópont, a grafikonon bármerre indulhat egy függvény, csak jól kell felírni, kell egy képlet, kell valami, ami több, mint egy szám, amivel nem lehet osztani.