11. fejezet
A harmadik pohár után ránézett a telefonjára. Volt egy SMS egy ismeretlen számról. „Szia! Holnap délelőtt otthon leszel? Rita.” Rita? Mintha egy fal dőlt volna le. Rita, igen, Rita. Hirtelen látta őt, a félhosszú szőke haját, a kék szemeit, a szép vágású, telt, de nem kihívóan dús ajkát. Látta hosszú lábait, a csípőjét, ami egy kicsit szélesebb volt az arányosnál, és a melleit, amelyek meg éppen arányosak és formásak voltak.
„Igen. Várlak.” – írta vissza, aztán elmerült a hirtelen rázúduló emlékekben. Az utazások, a kirándulások, a minden félreeső helyen menetrendszerűen lebonyolított szeretkezések mind ott keringtek a fejében. Így aludt el, egy furcsa körhintán utazva, melynek minden ülésén Rita mosolygott rá.
Reggel izzadtan, összetörten ébredt. Csinált magának egy jó teát, aztán a nappali ablaka előtt kortyolgatta, míg nézte, hogy az elmosódott fények, a ködön túl valahol felfelé igyekvő Nap létezését próbálják igazolni. Régebben járt egy ideig jógázni is, igazából azért, mert az egyik haverja szerint az ilyen órákon nyüzsögnek a kielégítetlen nők. Aztán persze rájött, hogy ez a nyüzsgés azért inkább csak legenda, mint valóság. Persze összejött egy negyven pluszos nővel, de annak az lett a vége, hogy otthagyta a tanfolyamot, mert a nő nem elégedett meg azzal, hogy az egész kapcsolat csupán két alkalomra szólt.
Most megpróbálta felidézni a tanultakat, és örömmel észlelte, hogy egész rugalmas, és szépen nyúlnak az izmai. Hosszan kitartotta a pózokat, a végén pedig még légzőgyakorlatokat is csinált, mondjuk, csak kettőt ismert, de azokat elég sokáig végezte. Meditáció? – tette fel a kérdést. A jógaoktató is beszélt róla, de odáig már nem jutott el. Mindegy, gondolta, és megpróbált törökülésben, egyenes derékkal valamit, leginkább semmit csinálni. Szépen el is aludt, zsibbadt lábakkal ébredt, alig tudott felkászálódni.
Összeszedte magát, lezuhanyzott, reggelizett, aztán csak ült a nappaliban, és bámulta a ködben rejtőzködő fény ígéretét.
Mikor később visszagondolt erre a két órára, amikor Ritára várva csak bámult ki a ködbe, rájött, hogy tulajdonképpen meditált, vagy valami hasonló állapotba került.
Amikor megszólalt a csengő, hirtelen úgy érezte, most lesz vége a ködös álomnak, most kapja vissza a valódi életét.
Az ajtóban Rita pont olyan volt, mint az emlékeiben. Könnyedén szájon csókolta, aztán lendületesen, ahogy szokta, levetette a kabátját és a csizmáját, beszáguldott a nappaliba, és belezuhant az egyik fotelbe. Aztán kérdezősködni kezdett, hol volt, mit csinált nélküle. A programozó szűkszavúan válaszolgatott, a pénztárosnőt teljesen kihagyta a beszámolóból, de a vörös irodista lányról sem tett említést. Rita még egy darabig próbált kihúzni belőle valamit az elvégzett munkával kapcsolatban, de aztán kérdés nélkül rátért arra, amit a programozó lényegnek gondolt. Elmesélte, miért tűnt el.
Az egész mese kicsit zavaros volt, valakitől, akit nem volt hajlandó megnevezni, a tudomására jutott, hogy a programozót figyelik gyanús tevékenységek miatt. Nem igazán lehetett behatárolni, hogy mi keltette fel a hatóságok figyelmét, de Rita szerint nemsokára elég bizonyíték lesz, hogy letartóztathassák.
A programozó ezt marhaságnak gondolta, amit a hazai cégeknek csinált, arról nem készült semmilyen dokumentum, a fizetséget mindig dollárban kérte készpénzben, annak sehol nem volt nyoma, a netes machinációiból keletkezett pénzt pedig offshore számlákon őrizte. Szerinte csak valakinek megtetszett Rita, és ezzel a kamuval próbálta tőle eltávolítani. Mikor ezt megemlítette, a lány lehülyézte, és újra elmondta, hogy biztos forrásból tudja, amit tud. Ezzel így nem jutottak előbbre, végül megkérdezte, mit csináljon. Menekülj! – mondta Rita, aztán rávetette magát.
Az egész aktus olyan volt, mint egy hazaérkezés, megtérés az otthon melegébe. Annyira érezték egymást, annyira tudták, mi kell a másiknak, a szoba is szinte lángra gyúlt körülöttük. Miután kipihegték magukat, megették a kínai kaját, amit a lány hozott, aztán Rita elment. Hiába próbálta marasztalni éjszakára, hajthatatlan volt, könnyes szemmel csókolta meg a kapuban, aztán beült az autójába, amit amúgy ő vett neki, és elhajtott, a kapuból nézve úgy látszott, örökre.
Ő pedig ott maradt az illatával az orrában, a bőre érintésével a bőrén, a hangjával a fülében és a puncija ízével a szájában. Még alig ment el, de már érezte a hiányát, az összhangot, amivel kiegészítették egymást. Ezeken az érzéseken elmélázott egy kicsit, aztán megállapította: szerelmes vagyok, életemben először szerelmes vagyok. Egy pillanatra megpróbálta elhessegetni a gondolatot, de aztán inkább a szembenézést választotta, életében először megpróbált komolyan venni valamit, ami nem a számokról, a kódokról, hanem az érzésekről szólt.
Talán az emlékek blokkja is azért volt, mert tudat alatt tiltakozott a felismerés ellen, és inkább eltüntette Rita emlékét, elnyomta, hogy ne lehessen úrrá rajta. Na, tessék, még a végén pszichiáter is leszek – mosolyodott el önelemzésén. Megpróbálta végiggondolni, amit a lány a meggyanúsításáról mondott, de még annyira betöltötte a rövid, de annál intenzívebb testi jelenlétének érzése, hogy feladta, és elmerült a Ritával kapcsolatos emlékekben. Mint a kinti világra a köd, úgy telepedett rá valami selymes illatokból, érzésekből, látványból összeálló felhő. A kinti köd átlényegülése volt ez, személyes megéléssé. Amiből aztán erős elhatározás lett: – Magammal kell vinnem őt. – Ezzel a mondattal aludt el.
Álmában pálmafák alatt kergetőzött Ritával, a kék óceánban fürdött, gyümölcsöt szedtek és nevettek, szeretkeztek és újra nevettek.