A megfigyelő

 

 

Nem, nem vagyunk meg, mert még a tudat felett is van valaki vagy valami, aki, ami mindezeket, még a tudatot is megfigyeli. Ha az előbbiek az én, akkor ez talán a felettes én, aki általában visszavonultan, látszólag passzívan figyel, mintha nem is venne részt ebben a játékban.

Ám mi szeretnénk kapcsolatba lépni vele. Vajon lehetséges ez? Kiléphetünk a fent vázolt korlátok közül?

Ez az a pont, ahol fel kell tenni egy nagyon is fontos kérdést. A tudomány mai állása szerint különböző atomokból épülünk fel. Van bennünk hidrogén, oxigén, szén, nitrogén, foszfor, vas és ki tudja, még mi minden. Ezek az atomok molekulákká szerveződnek, alapvetően fehérjékké, és persze ezek alkotják azt a bizonyos DNS-t is, az örökítőanyagot, mely meghatározza a tulajdonságainkat, többek között azt is, mekkora a fülünk, és milyen színű a hajunk. Tehát a kérdés, hogy a szén és egyéb atomok alkotta molekulák miként hozzák létre a gondolatot. Például ebből az egyesülésből miként jön létre az a több ezer oldalas szöveg, amely önmagáról, vagyis a fehérjék és a DNS szerkezetéről íródik?

Talán úgy, hogy nem a fehérjemolekulák hozzák létre a gondolatot, hanem egy gondolat hozta létre a molekulákat, hogy általa más formában is megnyilvánulhasson.

Végezzünk el egy kísérletet. Egy besötétített ablakú, üres szobába tegyünk le egy almát középre, majd kapcsoljuk le a lámpát, és csukjuk be az ajtót magunk után.

Aztán tegyük fel a kérdést: mi van a bezárt ajtajú, sötét szoba közepén, a padlón? A válaszunk: egy alma. Miből tudjuk, hogy ott egy alma? Mert rágondoltunk, és az előző események alapján feltételezzük, hogy az alma ott van, sőt furcsa, de ha rákoncentrálunk, még látjuk is, pedig egy ajtó mögött van, garantáltan sötétben.

Mi történt? Figyeljük meg az előbbieket. Képzeletben végigmentünk egy folyamaton, és tudtuk a választ az utolsó kérdésre anélkül, hogy valóban elvégeztük volna a kísérletet, sőt meg tudtunk vizsgálni egy történést, ami valójában meg sem történt. Vagy mégis megtörtént? Az a sötét szoba, benne az almával, létezik valahol? A képzeletünkben, vágják rá most sokan, ám ha végrehajtottuk volna a kísérletet, a végén, mivel nem láthatjuk, és nem foghatjuk meg, az alma ugyanúgy csupán a képzeletünkben létezne.

Ki vagy mi az, ami a két alma közt különbséget tesz?

Bizony, a megfigyelő az, aki tudja, hogy a sokféle valóságból melyik és éppen mennyire az igazi.

A valóság és a képzelet között néha annyira kicsi a különbség, hogy alig vagy egyáltalán nem érzékelhető. Ezt legkönnyebben az álmainkban tapasztalhatjuk meg, amikor különböző valóságokba csöppenve nagyon furcsa és ezzel együtt nagyon is valóságosnak tűnő dolgokat élhetünk át.

Bizonyára mindenkinek volt már olyan bizarr álma, amikor álmodás közben a valóságosnak tűnő eseményeket megélve is tudta, hogy álmodik. Lezuhant, mondjuk, egy épület tetejéről, és még zuhanás közben benézett az ablakokon villanásonként látva, hogy mögöttük a szobákban mi van. Nos, zuhanás közben is tudta, hogy nem fog földet éréskor szétkenődni a járdán, aztán nem is kenődött szét, mert mielőtt leérkezett volna, felébredt.

Ki vagy mi volt az, aki megnyugtatta zuhanás közben, és felébresztette, mielőtt szétkenődött odalenn?

Most fel kell tennünk a kérdést: ha nem ébred fel, akkor szétkenődik-e?

A lényeg, hogy még az álmainkban is van egy felsőbbrendű valami, ami figyel, vigyáz ránk, és talán az álmainkat is ő adja.

Talán egy végtelen elme álmodik minket. Ami neki álom, az nekünk valóság. Miként az, hogy mit álmodunk úgy általában, az mindegy nekünk annyira, hogy legtöbbször nem is emlékszünk rá, ugyanúgy, a végtelen elmének is mindegy lehet, mit álmodik, és az álmának egy kis szelete, éppen reánk vonatkozó szelete, miként változik. Ez a mi lehetőségünk, ezt kell kihasználnunk.

Related Images:

Post navigation