Undor

fekete lyukak
szemeid
elnyelnek örökre
nevetésed
üveggolyói gurulnak elém
nyakam töröm vidámságodon
felettem lengedez melled gyümölcse
minek kínálod
mire magam is vágyom
köldököd kráterébe
tévednek sóhajaim
öled sikamlós szonett
megbotránkoztat s felizgat
hajnalonként
a vesztesek szomorúságával
várom a napot
ébredjen már
s mossa ki szívemből
az éj szennyesét