lassan kétezer éve már
hogy nap nap után
megpróbálok embernek megmaradni
de reggeli felbuzdulásaim
szégyenkezve takaróznak az éjbe
kétezer éve már hogy újuló reménnyel
várom a hajnalokat
ám éjszakánként ha ritkán
elszunnyadok
álmaim hazudós államférfiak
bőbeszéddel festik a rózsaszín jövendőt
izzadtan zihálva riadok
homlokom fúrva a reménytelenségbe
kétezer éve már hogy rád gondolok
mindig
egy befejezetlen legendát hagytál rám
s én vétlen örökösként
szenvedem a titkot
mit ketten őrzünk s milliók kutatnak
kétezer éve már hogy jövőt hazudtál
s azzá tettél ami nem vagyok
mert erényem nem több a sivatag vizénél
bölcsességem a kövek hallgatásánál
úgy bolyongok szívtől szívig
lélektől lélekig észtől észig
mint aki tudja hova tart
pedig csak nyugalmas halált remélek
de nem távozhatok még
családi fészkek hűvös templomok
hittel szőtt remények tartanak fogva
álmodok várom a jövendőt
kétezer éve már a szabadságra vágyok
engedj el uram ismerd be tévedésed
engedj el uram élőbb vagyok
az ostoros farkú iramodónál
élőbb vagyok a bálnák lélegzeténél
engedj el utam ruganyos melleken
síkos öleken át vezet a jövőbe
a rám szabott idő lejárt
egy foszlott papír zsebkendővel
törlöm ki szívemből a múltat