a felső rakpart kopott padján ültem
tavasz van még nem úszik dinnyehéj
régóta már a habok sem fecsegnek
csak annyi maradt hogy hallgat a mély
hallgat mert tudja zavaros
vizéből tiszta bölcsesség nem terem
hallgatok én is mit mondhatnék
ez a tavaszi fény ajándék nekem
itt vagyok nem rágódok a múlton
nem érdekelnek a tatár seregek
s a jövőt sem firtatom aggódva
örülök hogy most épp itt lehetek
csak élvezem a percet míg a Duna
Feketéből Feketébe fut
s komor habjai mégis megidéznek
egy hajdani megtévedt fiút
egy pillanatra mellém ül a padra
fejét csóválja majdnem mosolyog
aztán látva, hogy nem kérdek semmit
kézen fog egy lányt s elandalog