Hol is tartunk?
Van a test, vannak az érzelmek, van az értelem a gondolataival, és vannak az ösztönök. Végeztünk? Ennyi volnánk?
Bizonyosan nem, valami még hiányzik.
Mint az előbb említettem, szükség van valamire, ami egyensúlyt teremt az érzelmeink, a gondolataink és az ösztöneink között. Valami, ami segít, hogy a helyzetek többségéből jól jöhessünk ki, és minél tudatosabbak vagyunk, annál nagyobb az esélyünk, hogy az esetek többségében jól döntsünk.
Igen, a tudat, amely uralja a gondolatainkat, felügyeli az érzelmeinket, rendre intheti ösztöneinket, és akkor már ne menjünk el mellette: bizony, hathat a testünkre is.
Nézzük kicsi bővebben, mi is az a tudat.
Amikor kimondjuk: én, a tudat működik bennünk. Ez a kijelentés, hogy ÉN, meghatároz egy testet, melyhez ez az én tartozik. Már beszéltünk róla, hogy ennek a testnek a csonkulása, szervátültetés vagy új sejtek termelődése révén történő változása nem változtat azon, hogy amikor kimondjuk azt, hogy ÉN, akkor testként erre, az időben minden baj nélkül is folyamatosan változó testre gondolunk.
Ám az ÉN nemcsak test, hanem annál sokkal több, éppenséggel érzelem is, ami az időben és a körülmények következtében éppen úgy változik, és pontosan annyira az énünkhöz tartozik, mint a test. Így aztán ÉN szerettelek tegnap, és ÉN nem szeretlek ma.
Az is ÉN vagyok, aki mindenféléket gondol, aki kieszel dolgokat. Hol lakik hát, aki az, aki érez, aki gondol?
Sokan most rávágják: az agyban, de ez jelenleg csupán egy feltételezés, mert erre még bizonyíték nincsen. Az agykutatók elkülönítettek már különböző területeket a különböző funkciókhoz és működésekhez (ezek egy részéről is kiderült már, hogy sérülés esetén más részek veszik át a feladataikat vagy azok egy részét), ám az énközpontot még nem sikerült bemérni.
Tehát az a feltételezés, hogy a tudat az agyban fészkel, éppen olyan abszurd, mint az az állítás, hogy nem ott.
Kereshetjük többféleképpen, érzékeléssel, gondolkodással tapogatózhatunk az ÉN felé, ám bárhogyan is próbálkozunk, nemigen jutunk többre annál, hogy van. Az ÉN mint olyan, bár megfoghatatlan, de létezik. Amiért pedig valójában nem találjuk, annak nincs más oka, mint az, hogy az ÉN nem csupán a testünk, ösztöneink, érzelmeink és értelmünk összessége, de egyben mindezeknek a felügyelője is, vagyis az ÉN maga a tudat, mint ahogyan aki az ÉN-t keresi, az is az.
Ám a tudat azontúl, hogy összehangolja énünk folyamatosan változó darabjait, többre nem juthat önmagával kapcsolatban, mint hogy kijelenti: X. Y. vagyok, ez itt a testem, most ezt érzem, ezt gondolom, éppen erre vágyok, ettől félek, s mivel mindezt tudom magamról, ezért én vagyok a tudat.
Megvagyunk?