Már majdnem ötvenezer nap telt el azóta, hogy az Így szólt Zarathustra először megjelent, és már legalább ezer napja nem volt a kezemben.

Most újra belekezdtem, mert Nietzsche műve időnként újra bekéredzkedik az ember életébe. Egyfajta szórakoztató rejtvényfejtés. Az olvasó soha nem tudhatja, hogy a szerző vele, vagy éppen önmagával ironizál, vagy esetleg nagyon is komolyan mond dolgokat. Mindenesetre, ha figyelemmel és nyitott szívvel olvassuk akkor, ha emberebb emberek nem is, de a világ abszurditásai ellen felvértezettebbek leszünk.

„Mennydörgéssel és mennyei tűzijátékkal kell petyhüdt és alvó érzékekhez szólni. De a szépség hangja halkan szól: csak a legéberebb lelkekbe surran.” Mintha csak a mai bulvár harsányság és a most zajló média hercehurca összefoglalása volna. A világ mindig is olyan volt, hogy csupán a nagy dolgokra kapta fel a fejét. Cunami, húha, adakozzunk. Egy néni számolja kétségbeesetten az aprót a boltban, hm, sok van ilyen, mert a … nem törődik velük.

Már Néró is arra jutott (tudom, legenda, de lényeglátó legenda), hogy ha felgyújtja Rómát, és a parázsló romok felett énekel, akkor – ha költőként nem is, de legalább gyújtogatóként – bekerül a köztudatba.

Némely mai szerzők is megadják magukat ennek a felismerésnek, és bár nem gyújtogatnak, ám azért mindent megtesznek, hogy némi figyelemre leljenek. Ebbe a hibába néha magam is beleesek, de leginkább csak soha ki nem merülő ötleteim miatt, és kevésbé abban a hitben, hogy egy jó bejegyzéstől több olvasóm lesz. Pontosan tudom, hogy nem lesz, és azt is tudom, nem kell, hogy legyen.

Több mint húsz éve már, hogy elbúcsúztam az olvasóktól, az így szerzett szabadság többet ér holmi múló dicsőségnél. Miként Zarathustra mondja: „Más fog parancsolni annak, ki önmagának engedelmeskedni képtelen.” Ha csak ennyit tanultam tőle, már nem olvastam hiába. 

Ám ennél sokkal többről szól a könyv 140 év távolából. Leginkább arról, hogy elfogadjuk, a világ soha nem lesz olyan, mint amilyennek látni szeretnénk, és a legborzongatóbb felismerés, ami ebből következik, hogy nem is kell, hogy olyan legyen. Csupán a saját sorsunkon vagyunk képesek korlátozott mértékben változtatni, ám amin igazán változtathatunk, az a hozzáállásunk a dolgokhoz.

Mert a világ már csak olyan, hogy inkább hajlamos emlékezni az égő Rómára, mint a versre, mely a romok füstjével együtt oszlott el a hajnali szélben.

Ez így van, és nem baj, hogy így van, mert miként a fent már többször idézett mondja: ”Sok a világon a mocsok: ennyi igaz! Csakhogy maga a világ ettől még nem mocskos szörnyeteg!” Nem bizony, mert miként az ember önmagában se nem jó, se nem rossz, csupán viszonylataiban válik azzá, úgy a világ sem az egyén tönkretételére törekszik, még akkor sem, ha gyakran mégis megteszi azt.

A magam példájából kiindulva, sok rosszban volt részem, ám igazi csalódásban soha, mert a néha káromra elkövetett rosszat csupán annak tudtam be, hogy vannak, akik önmagukkal szembeni bizonytalanságukat a másoknak okozott kellemetlenségekkel próbálják gyógyítani. Ezért a rosszból mindig tanulni próbáltam, és felülemelkedni a kicsinyes bosszúkon, s elkerülni a hosszas rágódást meg nem változtatható történeteken.

Emberebbnek lenni az embernél, ez az a cél, melyet Zarathustra tűzött ki elénk, pontosan tudva, hogy elérni ugyan lehetetlen, ám törekedni rá már majdnem tökély.

Vidáman filozofálni, úgy, hogy pontosan tudjuk, nincs értelme. Lehet-e több az emberség egy ilyen sehova sem vezető gyakorlatnál.