Az ember időnként csalódik, mert még egy kedvenc író műve sem garancia arra, hogy valóban értékelhető élményt kapjon.
Általában a prímszám szabály alapján választok könyvet. Ez saját találmány és roppant egyszerű, ám számomra nagyon hatékony módja, az új olvasnivaló kiválasztásának. Maga a módszer megbízható, bele kell olvasni az első oldal közepébe ez után a 19., a 31., a 43., 61., 73., 97., 131.,173., 257. és végül hátulról a harmadik páratlan oldalba. Ez már ad annyi hangulati és gondolati betekintést, hogy az ember nyugodtan hazaviheti a könyvet, nem fog csalódni.
Ám néha léha módon megspórolom ezt a mintavételt és az általam ismert és megkedvelt író könyvét enélkül is kiválasztom. Ez általában nem okoz gondot, de most mégis úgy jártam, hogy amúgy egyik kedvenc íróm könyvét, 100 oldal után félretettem.
Persze, mint minden negatív dolognak, úgy ennek is meglett a pozitív hozadéka. Régóta terveztem már, hogy újra olvasom Proust regényfolyamát Az eltűnt idő nyomában-t. Az újra olvasás, amúgy kedvenc foglalatosságom, van könyv, amit már nem is tudom hányszor olvastam újra, ám Proust műve, annak ellenére, hogy nagy élmény volt, a terjedelme miatt, nem került be eddig az újra olvasandók közé. Most azonban, félretéve a rossz választást, elmentem a könyvtárba és az év végi ünnepi hangulatban újra kezdtem bolyongásomat az idő szavakkal, mondatokkal bujává tett dzsungelében.
Már az első száz oldal után pontosan tudtam, miért varázsolt el tizenévesen és sok tízezernyi oldal után, úgy éreztem, megérkeztem ismét. Azért, hogy ez az eufória ne legyen túl tömény, elhatároztam, hogy minden rész közé beiktatok egy másik könyvet. Így került sorra az első kötet után, Llosa egyik könyve, aztán a második után Pamuk. Most, hogy már a harmadik kötet közepén tartok, tudom csak megfogalmazni, hogy miért volt hiányérzetem, e két Nobel díjas és amúgy is kedvenc íróm, olvasása közben, mi az a különbség, ami miatt évtizedek távlatából is úgy gondoltam Proustra, Az eltűnt időre, mint az első igazi könyvre, amit olvastam. Pedig én hatévesen már könyvtárba járó voltam, és 17 évesen, amikor az Eltűnt időbe belevágtam, már túl voltam néhány Dosztojevszkij könyvön és más hasonló kaliberű író művein, de ez valami más volt, talán most már meg tudom fogalmazni miért.
Fecseg a felszín, hallgat a mély, írta József Attila, ám Proust művében a mély fecseg, s felszín hallgatja, s közben mindennél jobban vágyik arra, hogy méllyé váljon. Nem tudom Einstein olvasta-e Proustot, de amikor az időről, mint makacs illúzióról beszélt, akkor akár gondolhatjuk azt is, hogy igen. Mert miközben Az eltűnt idő főhőse, néha hosszú oldalakon át jut el a teától, a szájában könnyedén olvadó süteményig, aközben az olvasó is egy relatív idősíkban halad. Időnként pillanatok alatt túl jut tíz oldalon, máskor hosszú percekig molyol egy-egy oldal felett. Az idő feleslegessége, illetve inkább az idő számszerűsítésének feleslegessége, ilyenkor teljesen nyilvánvaló lesz.
Proust oly könnyedén bontja le az időt, mint ahogyan más egy felesleges dolgot eldob, csak éppen végig érezni, hogy Proust olyasmit dob el, ami soha nem is létezett.
„Beszéltem vele, de úgy nem tudtam, hova hullnak szavaim, mintha csak kavicsot dobnék egy feneketlen mély kútba. Hogy szavainkat általában az tölti meg, akihez intézzük őket, valami magából merített s nem tőlünk származó értelemmel, oly igazság, melyet az élet naponta s mindenütt elénk tár.”
Ez magának a hiábavalóságnak a valódi megfejtése. A semmibe hulló szavak tehetetlensége őröli porrá az idő illúzióját, s lesz egyben ellentmondva mindennek, tanúságtétele a létezés egyetlen értelmének.