Szombat van 11:00 óra. Bekapcsolom a Classica tv-t, a belőle áradó zene egészen más, mint ami a magyar kereskedelmi adókból támad az emberre. A szerző és az előadók is más dimenzióban mozognak. Jó egy kicsit elmerülni ebben a világban.
Írnom most úgysincsen miről, a világ immáron összes titkával és megoldásával csupán érdektelen információ halmaz, ha csak ez a szoba lenne a fotelekkel, az orchideákkal, a Classica tv-vel, az is tökéletesen megfelelne. Persze tudom, nagy az esély arra, hogy nem csak ez van. Előfordulhat, hogy valódi madarak fogyasztják a magokat a madáretetőből, és igen, könnyen meglehet, hogy a vastag jégtakaróval mozdulatlanná merevedett tó mélyén valódi halak, várnak megdermedve a tavaszra.
Miközben 1400km/óra sebességgel fordulok a Nap felé, és közben még 107 218 km/óra sebességgel száguldok egy ellipszis pályán is, nyugodtan hallgatom az emberiség egyik legnagyobb találmányát, a szimfonikus nagyzenekart. Csoda-e, ha hosszú ideig senki nem hitte el ezt a nagy száguldozást és sokan még ma sem hiszik. Bizony meglehet szellemi konstrukció az egész.
Ám, a zenekar élvezhető valóságnak hallatszik és látszik, de meglehet, az sem az.
Létezésünkre, az érzékelt valóság nem bizonyíték, miként Mózes értetlenül állt az égő csipkebokor előtt, s végül anélkül, hogy valójában megértette volna, elfogadta a tanítást, úgy fogadjuk el mi is saját létezésünket, miközben az egészről mit sem tudunk.
Valahol, talán a Föld másik oldalán a közönség tapsol, a zenekar és a karmester bezsebeli az elismerést, aztán Brahmstól a Magyar táncokat játsszák ráadásként, kezem egy ideig csak lebeg a billentyűzet felett és nem mozdul, míg újra fel nem harsan a taps.
Vagyok, aki vagyok, mondta az Úr Mózesnek, már, ha ezt mondta. A karmester ismét meghajol. A berlini filharmonikusok együtt ünnepelnek a közönséggel.
Én pedig ott hagyom a mózesi dilemmát, a csipkebokor mellett. A titok elveszett, elmúlt emberek, átalakult nyelvek elszakad fonalát nem tekerhetjük fel. Ha kell keresni egyáltalán, azt másként kell elkezdeni.
Dél múlt, 1400 km-t fordultam a Nap felé és 107218 km-t haladtam el tőle. Ez persze csak fikció, egy olyan állítás, amit sem megcáfolni, sem bizonyítani nem tudok. Kimegyek, öntök némi magkeveréket a madáretetőbe. Mire visszatérek, a tv-ben csak egy fehér felirat lebeg a fekete háttér előtt: Kódol adás. Nincs kedvem megfejteni mi történt, inkább tovább kapcsolok. Híradó, ezek soha nem unják meg, csak mondják, mondják, mintha nem volna a mindegy mi történt tegnap vagy éppen tegnapelőtt, valahol messze, mintha nem lenne mindegy, ki miről, mit mondott. Tovább nyomom időjárás jelentés, végre valami kézzel fogható, itt legalább van 50% esély bármire, vagy lesz napsütés vagy nem, vagy esik, vagy nem és így tovább. Piros gomb, ennyi pont elég volt, mint ahogyan ebből a blogból is.
Vannak pillanatok, amikor tisztán látszik, nincs mit tenni, csak sajnos ezeket hamar elfeledjük. Elindulunk, hogy esélyt adjuk valami bizonytalan reménynek, s közben megvonjuk az esélyt önmagunktól.