Amikor az ember úgy érzi valaminek a végére ért és talán egy új fejezet kezdődik az életében, akkor próbál kicsit ünnepelni.
Nálam az ünneplés nem nagy dolog, vagy elmegyek egyet biciklizni, vagy belekezdek egy új könyvbe, ilyenek. Most nincs erre időm, de ünnepelni kell. Ezért induláskor Beethoven 9. szimfóniáját indítom el.
Dolgom van, de tudom minden jól fog menni, nincs okom rágódni semmin. Még az sem izgat fel, amikor utolérek valakit, aki szerint fényes nappal, száraz meleg időben, szinte semmi forgalomban, a legjobb sebesség, a 74 km/óra. Nem zavar, mert a fülembe és egész lényembe hatoló majdnem kétszáz éves dallamok, nem engednek többet a hálás létezésnél. Gurulok, hallgatom a zenét, nézem az erdőket a tolnai dombokat, aztán egyszer csak egy hosszabb egyeneshez érve előzök, de néhány perc múlva már egy 81-es tempót preferáló honfitársamat érem utol. Már nem is keresek alkalmat az előzésre, minek, hiszen jó helyen vagyok, jól vagyok.
Éppen Hőgyészre érek amikor felcsendül az utolsó tétel, és rázendít a kórus. Az Örömóda hangjaira gurulok be a faluba. Az előttem vánszorgó mintha csak tudná mit hallgatok, az első utcánál lekanyarodik. Hőgyész nem hosszú, már az erdőben haladok felfelé, mikor még mindig a kórus zeng fenségesen. A világ kinyílik, egy zseni 200 éves üzenete repít Szekszárd felé.
Míg zajlik a hatósági vizsgálat, végig ez zeng a fejemben. A műszaki adminisztráció áttekintése meglehetősen unalmas tevékenység, ám most nem az. Az idő nem áll és nem halad, Hőgyész és az Örömóda ott lebeg az iratok felett. Ludwig mosolya simítja élvezetté a szőrszálhasogatásokat.
Hazafelé keverésre kapcsolom a lejátszót. Jönnek sorban a zene nagyjai, Bach, Mozart és mikor a dombról leérve a kanyar után meglátom a távolban Hőgyészt, megszólal Vivalditól a tavasz. Ez a varázslat arra késztet, hogy jobban megnézzem magamnak, nem fordulok balra a falu közepén, hanem tovább megyek egészen a túlsó végéig. Semmi különös, átlagos házak az út két oldalán, messze egymástól. Visszafordulok.
Nem, Hőgyész nem lett szebb és a világ sem, csupán én lettem újra fogékonyabb a szépségre. Mintha egy láthatatlan DJ rendezné a dolgokat, az utolsó házat elkerülve megszólal a Sors szimfónia, Beethoven majdnem hazáig kísér, az utolsó akkordok után kikapcsolom a zenét, hagyom, hogy a csönd felmondja a leckét, hagyom, hogy emlékeztessen a rózsák illatára.