Titkok nélkül

elfogytak testedről

a titkok

izgatott kezem

nedves szám

nincs amit keressen

 

hold fényétől szürke dűnék

lejtenek a semmibe

hová lett a varázslat

hová a barnák fehérek

feketék sokféle változása

s a meztelen hús

a hívogató mályva

honnan e kétség

hideg ujjaimban

honnan e hiány

melyet nem enyhíthet

se szádnak se ölednek

 csókja

elfogytak mind a titkok

bőröd ismerős felületén

idegen érzetek lökdösnek

     ütnek

a titkokat mind

ismerem már

letéptem kezemmel

felfaltam számmal

megemésztettem vágyaimmal

hold fényétől szürke dűnék

a semmi hordalékai

magasodnak fölém

 

tested sivatagán

nincsenek utak

a szél sem szór port szemembe

a nap sem perzseli vörösre tarkóm

mégis mindennél iszonyúbb

szomjúságom

mégis áradó folyókról álmodom

egy verejtékcseppről

Nyár

az álom

öntőformáját

szorgos rézkalapácsával

lebontja rólam a vekker

újra öntött arcom

árnyékai

reménnyé olvadnak

a reggeli fényben

kilépek a nyárba

a tegnapi sebek borogatása

még ott van az ébredő füvön

elindulok

lábam a pedálon

repked

mint leány-szobában

léha álom

szállok

mellkasom vitorla

a nap szele feszíti

sebesen gurulok

valahol messze

nők illata fordul

a takarót levetve

a hajnal hűvösén át

melegük érzem

a sárga mezők szélén

pipacsok vére

haladok

a küllők ledarálják a reggelt

s felteszik az aszfaltplatnira főni

hogy mire tornyok harangja kondul

déllé érjen

 

megyek

 

fortyogó magma

kifut a dél izzó habja

a délután

s elönti a tájat

tekerek a kerekek

az utat ismerik

hazatérek

a kertben tücskök

élesztgetik az estet

s mikor a hold

felrázza a párnám

az ágy másik felében

 Nyugodtan

nyugodtan

nyisd ki a szemed

sötét van

még az éj

sem figyelhet

csókjainkra

lelkünkben féktelen szabadság

s testünkben a megolvadt vágyak

idegen szívek felé ömlenek

 

Melled

 

látnod kéne

foltozott testemet

mondtad

aztán szétnyitottad

ruhádat

s én szememmel

hasad vöröslő

sebein botladozva

is tudtam

a melled gyönyörű

Borzongás

a sötétből

egy nyelv

pirosan szájtalanul

laffant felém

arcomról

rózsaszín nyál csorog

fázom

ha bejössz

ne kapcsold fel a villanyt

nincs szükségem

több igazságra

Cseresznye

 Talán még alszol

Mint pattanni készülő

Rügyek méhében

Földi másod

 

Talán még alszol

Szívedben elhaló

S meg-megújuló

Dobbanások

 

Tavasz kéne már

Illatos gyenge

Virágok a fákra

 

Tavasz kéne már

Aztán nyár

S egy cseresznye

      Szomjazó számba

 

Telefonszex

 

Amikor a kagylóból

megszólal a hangod

fülemben nyelved is

motozni kezd

aztán máris üti

kongatja s harangzúgássá

növeszti bennem

hiányod

 

mert kellesz

mert kellesz nekem

 

férfi vagyok

s minden szó

mely megnyugtathatna

még inkább feléget

bensőmben minden gátlást

elhamvaszt minden

szemérmet

 

már nem szégyelem

amikor a hangod

csókjaid helyén

kis tüzeket rak bőrömön

 

már nem szégyellem

hogy a telefon helyett

az öledbe beszélek

s érzem az ízedet

már tudom

hogy minden szó

 

amit kimondok

egy lázas simogatás

azon  dombon

hová vágyunk a végén

úgyis elvezet

 

megint letetted

s én a telefon

gombjait babrálom

mintha csak rajtad

matatnának kereső ujjaim

 

megint letetted

s a hiányod

oly izgatón fáj

mint a harapásod

védtelen nyakamon

 

hány hívás még

amíg újra kimondod

hány hívás még

míg a hangod helyett

a nyelvedet érzem fülemben

 

hány hívás még

míg a telefon helyett

savanyún-édes

kagylódba

suttoghatok beszélhetek

 

Kedves

kedvemet

kedveddel

elvegyítve

simogatások másznak

a lepedő felett

s az éj

e cinkos kerítő

a hajnal után is velünk marad

Végzet

Micsoda végzet

talpadra tekint az ég

s fenekemet látja

így tűnnek el az illúziók

így tesz egyformává s ellenséggé

 az élet

Egy lány

egy lány

vörös ajkú

szőke

ábrándosan nézett

a kapualjból

talán rám

később nyögdécselve

szemezett a plafonnal

lábai közt egy idegen

férfiassága olvadt

tűnt el az időben

A telefon

már nem várlak

mondtad

pillanatnyi csend

nem válaszoltam

azóta

hallgatsz

a telefon kezedből

hull hull

lehajolok érte

de nem veszem fel

Áldozat

tedd izzadó

Augusztus

most búcsút inthetünk

a mezítelen combok

lassan majd betakaróznak

a fedetlen keblek sem soká

lógnak már bele

kéretlenül az életünkbe

 

ó fantáziátlan nyár

heved múltán

agyunkban újra vetkezni

 kezdenek a lányok

s a hűs szellők érdes keze

forróvá dörzsöli emlékeinket

 

borzongatóbbak már az esték

egyre több szúnyog menekül

szobámba

s a lét kérdéseire adott

csattanós válaszaim nyomán

vöröslő foltok

megannyi útjelző

az elmúláshoz