 |
|||||||
|
 |
|
|
|
|
|
|
|
|
Barbárok micsoda féktelen ragyogás ámítja szívünk nem szeleteljük föl vendégeinket mert féljük a jót odafönn de várunk a pillanatra míg válogatott italaink árnyas keze szemüket lefogja akkor közelebb húzódunk visongó asszonyaikhoz s kertünk árnyas bokrai közé terelve őket bosszút állunk bőségesen fogyasztott ételeinkért lenézett istenünkért elvetjük ölükbe magvainkat így múlik az éj de fülükön még napok múltán is ott ég a forró lehelet orrunkat csiklandja az idegen illat megint győztük évtizedek múltán fiaink szedik fiainktól a sarcot miénk az erő
bárki győz mi győzünk romlottságunk a jó mely elnyeri jutalmát gátlástalanságunk az mi pányvát vet a csillagokra minden miénk lesz mire a kozmoszból kifogy a fény
Inkvizíció a teremben csönd a bírák arcát elrejti a kétely
ön azt írta hajnal én azt írtam hajnal ön azt írta csend én azt írtam csend és olvadó álmok ó betűk kerekén gördülő orgazmus ágyék mely síkos csókjával elnyel
azt írta minden azt írtam minden és láttam a hajnalt őriztem a csendet s tudtam tudtam mi az a minden
lobbanj fel máglya legyél a hajnal égess el tűz hamud lesz csendem permetezz eső moss be a földbe testem sójából fakadjon minden
Lábjegyzet álmos pillanatok tökéletlen hitek a hinta nyikorgása s a lendülő lábadba zúduló vér tégy úgy mintha nem lett volna tegnap tégy úgy mintha nem lenne holnap s hidd el nincsen ma sem egy ideig fájni fog még egy ideig kín lesz e hiány nem te hintázol a semmi leng körülötted a tegnap ingázik benned a holnapig s vissza ne higgy ha azt hallod hajnal ne higgy ha azt hallod est
megcsal a világ ha szólásra nyitja száját megcsal a világ ha szájat mímel átver
az igazság valahol benned zümmög nem leng nem mozog nem múlik
csak ott van álmok hintáznak körülötte az idő ingája leng felette csukd be a szemed fogd be a füled nincs miért keresned nincs mit megtalálnod Plágium J.A. után ( még szabadon) Le a szocialistákkal! Hatalmat, húst a dolgozóknak!
Pazarlás Egy kannibál értesülvén a délszláv eseményekről csak ennyit mondott: -Mennyi embert megölnek, és nem eszik meg! Micsoda pazarlás!
Hajnalonként hajnalonként repülőgépek zúgására ébredek mintha a föld éhes gyomrából szállna az égbe üzenet ha elhallgatnak néha percek múltán ostoba madarak próbálnak hazudozni a tavaszról mutogatják az éledő rügyeket a cseresznyefa virágát de mi nem engedjük hogy rosszkedvünket elsodorja holmi lenge szél nem esténként egy villódzó ablak előtt ismételgetjük tél van sötét van fázunk és félünk így jó nekünk így jó nekünk mert ezt szeretjük az öklöt ha üt a kést hogyha szúr álmaink véres húscafatok repülőgépek zúgnak a föld mindent megemészt eltünteti fájdalmainkat tápsóvá őrli félelmeinket aztán jóllakottan virágok illatát böffenti a szélbe
s biztató szavakat súg a fűben várakozó rovaroknak az eresz alól apró vadászrepülőgépek fecskék indulnak bevetésre kicsiny szerelempostások méhek viszik porzók csókjait ábrándos bibéknek már mosolyognánk de az ég alól visszhang a föld gyomra kordul éhsége vérző álmainkra vár
Egy iraki kisfiú éneke az ég magasában repülőgépek zúgnak szebbek ők az éjszakai robbanásoknál a műszerpulton egy szeplős kisfiú képe a sisakból néha rápillant a szempár milyen szépek ezek a repülők ha integetnék nekik apám megverne bezárna így csak nézek utánuk a horizont mögé nézem ahogy hozzák viszik a reményt látom amint leereszkednek a tenger kékjében lassan oldódó acélszigetekre szívem együtt dobban a hozzájuk rohanó lábak robajával holnap talán rakéták is jönnek süvítve szikrázva szétszórják a kínt a rémületet s az örömöt Hogy még mindig élünk szeretem hallani a nők rémült sikolyát
s nézni hogy erős férfiak mily parányiak nevetségesek a mint öklüket rázzák az ég felé ó Uram dicsőség mind a gyilkosoknak mert nélkülük elveszik a jóknak reménye
Ezredvég elmúlt az éjfél s nem történt semmi nem omlott ránk a nagyvilág nem rengett a föld nem fújt az orkán nem volt más csak langy öröm ezt is megértük s az idő mint szakadt fonál tekeregve hullt a végtelenbe nem történt semmi az üdv ricsaj mögött csendesen figyelt az éj rácsodálkozott rakétáinkra melyek gyorsan hervadó rózsaként nyíltak az égen s pár pillanat után már csak a szemhéjaink mögötti óceán vizén tükröződtek aztán átadták a káprázatot testvéreiknek néztem a fényeket hallgattam a ropogást s tudtam a számok játszanak csupán velünk s reményünk hogy csomót kössünk az idő zsinórján
megjelölve múltat és jövőt nem lehet elmúlt az éj s a hajnal új évezred helyett csak új napot hozott s ami elmúlt nem egy század nem ezredév csupán a vágy hogy többek lehessünk apró porszemeknél az idő sivatagban de nem lehet ha álmosak vagyunk fejünk fáj ha elfáradtunk itt a mostban segíthet-e egy szám egy tévedés vagy kegyes csalás elmúlt az éj új naptárt teszünk fel s lábunkon a hétfő-péntek bilincsével botladozunk tovább az elmúlásba
Kicsiny testvéreimnek a jóisten ezüstszárnyú madarakon küldi angyalait igazságot s halált osztani ki Heródes elől elfuthatott annak most nem lenne esélye kicsiny szentjeink örökre lehunyt szemmel utaznak a végtelen éjszakában és kérdezgetik egymást mit jelent az hogy ember testvéreikre gondolnak kik még élnek de apró lábuk kezük a romok alatt maradt húgocskák szerelmes szemek elől örökre elzárt arcára gondolnak s a napra mikor megkínzott lelkük jövendő államfők testébe visszatér mit tesznek akkor ők mert szépek azok a repülők amint felszállnak s viszik szárnyaik alatt az egyetlen igazságot szépek a rakéták mikor fénylő vonalakkal az égre rajzolják az egyetlen érvet amit mindenki megért ó testvérkék tudom egyszer újra lecsúsztok majd a csúszdán labdába rúgtok s új anyácskátok észre sem veszi a mosolyotok ívén egyensúlyozó rettegést
Bomlás „Meséld el, lelkem, a szép nyárhajnali látványt, melybe ma szemünk ütközött: Az ösvényforduló kavicsos homokágyán váratlan egy iszonyú dög…" (Baudelaire) minek örültünk mára megmutatta igazi arcát nincs hitünk nincs reményünk többé s nem maradt csupán egy dög egy bomló állat a szabadságból rajta nyüzsögnek nyáladzó legyek harapják eszik a maradékát nem maradt más csupán üresség csupasz díszletek hangzókból szavak gyengék voltunk s az erőset játszva megbocsátottunk már tudjuk túl hamar túl könnyen adtuk a múltat
s helyette jövőt nem kaptunk a jelen? az is leveszett már elbuktunk újra nem kardlappal nem puskatussal tankokkal de álhírekkel reklámmal cukros szirupokkal vettek erőt rajtunk
mi jöhet még besenyő tatár török osztrák német orosz után egy feltámadt hulla lesz végzetünk
mi jöhet még ha már a vérünk sem kell ha már a hitünk sem kell ha az eszünk sem kell már
csupán egy jó helyre kell belőlünk mi jöhet még ha már csak ez maradt egy dög az ösvényforduló homokágyán egy kifinomult léleknek gyönyörű látvány mi jöhet még ha már tetszeni fog a szeretteink testén barnálló hullafolt A tisztánlátók Egy spirituális csoportfejlődés margójára.
mi mindent látunk látjuk amint a hófüggöny mögött szemérmes tavaszunk zöld ruhákat ölt
látjuk egy elhaló mozdulat miként gyűri csomósítja a levegőt kérlelhetetlen gyűlöletté hogy pár ezer mérfölddel arrébb sikoltozássá hulló tűzkövekké megfagyott vérré alakuljon
látjuk az egymásra révedő szerelmes szemek gyilkos pillantását a békéltető tárgyaláson
mi mindent látunk
látjuk imára kulcsolt kezek görcsös remegését egy fegyver markolatán látjuk
amint a könyöradományok éhes szájak helyett bankszámlák követel rovatát tömik be
látjuk de akarjuk-e
ó add vissza nekünk az aranyborjút hogy csillogásával elvakítsa mindenlátó szemeinket
add vissza nekünk a tüzet mely melegít de nem éget
add vissza nekünk a tudatlanok nyugalmát mert amíg látjuk a múltat amíg látjuk a jövőt addig nem merünk a tükörben önmagunkra nézni
|
|
|
| [Toll] [Verebek] [Áldozat] [Beburkolózunk] [Búcsú a múzsáktól] [Bomlás] |