[Kéktoll]

[Verebek]

[Áldozat]

[Beburkolózunk]

[Búcsú a múzsáktól]

[Bomlás]

<>
 Búcsú a múzsáktól

Kezdet

    kezdet

      az első szó

     kimondatott

    s mint valami végzet

    elindult a vers

    s többé nem lehet

    visszahozni a szó

    előtti csendet

    az üres papírt

    mely fehéren

    várja végzetét

    nem

    nincs erő

    mely visszaszívná

    számba a szavakat

    tollamba a tintát

    most már csak várni kell

    míg szavak

    lépcsőin legördül

    a vers

    s életünk hajszálrepedéseiben

    felszívódva

    új virágokat

    táplál a szívünkön

    egyszer nyílókat

    gyorsan hervadókat

    csak várni kell

    míg valaki

    gombóccá gyúrva

    papírjainkat

    a csillagok mögötti

    verembe hajítja

    életünk célját

     

    hogy pácolódjon

    érjen hevüljön

    s ha eljön az idő

    felrobbanjon

       új világot

    fröccsentve a térbe

    hogy a vég

    legyen a kezdet

    s gördüljön ismét

    minden tovább

    semmit nem tanulva

    mindent elfeledve

     

    Könyvek

     

    szobámban könyvek

    megannyi áldás

    még annyi átok

    hűlt hitek

    nem olvasok már

    a fekete jelek

    a fehér papíron

    mint hangyák menetelnek

    az elérhetetlen

    boly felé

    nem olvasok már

    kihunyt a tűz

    a varázs elszállt

    s nem maradt

    csupán a kétely

    mi végre minden

    minek a tudás

    ha parttalan

    minek kutatni

    életünk ha végül

    életünk megy rá

    s nem marad

    csak halom papír

    sóvárgó könyvek

    ezernyi gond

    kérdőjel annak

    ki nyomunkba lép

    ezredévek nyoma papírra vetve

    kőbe vésve

    agyagba vágva

    segíthet-e

     

    ha nincs reményünk

    kihűl a vágyunk

    s eltűnik izzása

    vénülő szemünknek

    segíthet-e

    néhány jel a porból

    hogy megtaláljuk

    amit nem lehet

    árnyak keze

    kinyúl az éjből

    lámpánkra csap 

    szemünk lefogja

    aludni kéne

    s feledni mindent

    ébredni gyermekként

    magabízón

    s várni sok ezer

    harmatos reggelt

    várni sok ezer

    álmodó éjjelt

    s nem kérdezni

    mért jött

    ha bekopog értünk

    csak kezet nyújtani

    az érkező halálnak

     

 

 

Homlokomon

     

    homlokomon

    levelek árnyai

    s mögöttük az idő

    sötét alaktalan csomói

    a múltban gyúlt tüzek

    nyaldossák látomásaim

    lángjaik közt

    babonák tűnnek el

    s teremnek új képzetek

    a jövő nem táborozhat

    le itt

    a nagy folyam

    szempillám szélénél

    véget ér

    fák tüdőhólyagjai

    takarnak mintát arcomra

    órák próbálják elhitetni

    a mérhetetlen

      mérhető

    mint a gyom

    ülök százados

    törzsek tövében

    s várom

    hogy az eljövendő

    kikapáljon

 

 

Névnapomra

                      Fodor Andrásnak

       

    Isten éltessen

    olvastam

    s nem tudtam

    egy másik világból

    üzensz már

    a nyár

    mint László napján

    szinte mindig

    tobzódott szórta szépségeit

    üzeneted az űrből hullt

    s a bennem lévő űrben hull tovább

    örökre már

    a fák között vadász repülőgépek

    fecskék

    legyek múlása szárnyuk villanása

    nyár van

    a sárga mezők felett

    remegő levegőben

    zöld kombájnok úsznak

    a láthatár felé

    ott szállsz te is köztük

    s integetsz nevetve

    mosolygok én is

    mert nem fog ki rajtunk

    a halál nem elvitt

    de végleg itt marasztott

    nyár van

    László nap éppen

     

    koccintsunk Bandi

    mert nem mentél el

    mert nem fog ki rajtunk

    mert megírtuk már rég

    felmondólevelünket

     a halálnak

Szárszó

    szavaink a lélek salakjai

    úgy rakódnak kivágott erdők

    kultúrahordozóvá préselt darabjaira

    mint a tengeri madarak fölöslege

    távoli szigetekre

    hallgatni kéne már

    szavaink fejszecsapások

    erdők hamvain dicsőülünk

     

A költészetről

     

    meghozta a posta

    háromszáz versem

    a lapszélen ceruzás

    gondos jegyzetekkel

    rég volt

    s azóta is kérdezem

    a sors terelt vagy te

    erre az útra

    ötszáz lépcső

    a naptemplom csúcsa

    ötezer lépés

    ötvenezer szó

    százezer legyintés

    ennyi a végzet

    de mert te mondtad

    elhiszem hogy élnek

    kiket nem csábít

    az árulás ezüstje

    akik ha tesznek

    nem csapnak zsebükre

    s mégis szobámban

    újra s újra látom

    hogy fekete hernyók szavaim

    átkok

    elrágják az erdőt

    lúgozzák a földet

    mégsem marad belőlem

     semmi

    száz év s beszédem

    halotti beszéd lesz

     

     

    ötszáz év s már csak

    néhány tudós érthet

     

    a fiókban levelek

    a polcon könyvek

    olvasok néha

    de attól nem lesz könnyebb

    előveszem újra a fehér lapot

    s fekete betűk hátán

    tovább indulok

 

A virágok romlása

    eljött a kor

    virágok romlásán

    megrendült szívek

    siratják bibék porzók

    szirmok levelek

    szárak pusztulását

     

    eljött a kor

    megmérgezett bogarak

    csúszómászók fetrengnek

    ítélő szemünk előtt

     

    eljött a kor

    két zsák szemetet

    öntünk ki minden reggel

    s megtisztult lélekkel

    szemetet gyártani indulunk

     

    eljött a kor

     ideje hogy elpusztítsuk

    agyunkat

    szesszel marihuánával

     vagy néhány

    józan gondolattal

     

    eljött a kor

    szebb reményű virágaink

    fonnyadnak

    s e kor

    szemétdombra rágja

     

    mindenünk

Három nap

    három nap

    mely nem rengette

    meg a világot

    nem volt tűzeső

    nem voltak robbanások

    hegyek sem dőltek

    hörögve össze

    és nem lett jobb semmi

     

    csupán olvadó álmok

    tűntek el végleg

    lazán összefércelt

    tudatunk repedéseiben

    semmi nem történt

    csak kiderült

    hogy életünk

    törékeny tűnő illúziókra

    épült kártyavár

     

    három nap

    mely nem rengette meg a világot

    s nem tette jobbá

    csak olvadó álmok

    töltötték ki a réseket

    összefogva a széthullni

    készülő kontinenseket

     

    három nap

    amikor az álmok

    mint olvadó gleccserek

    elárasztottak mindent

    begyógyítva

    a föld sebeit

     

A költő megadja magát

    a költő megadja magát

    s a szerkesztői levél

    varázsszőnyegén szállva

    elhajigálja látomásait

    a tövisek hegyén

    gubbasztó fájdalmat

    az ébredés felé kúszó gleccsereket

    a szív fehér virágait

    a vérző üvegcserepeket

    s ki tudja mit még

    hogy koloncoktól szabadult

    járműve

    könnyedén repíthesse

     

    a Parnasszus felé

    aztán az istenség ormairól

    letisztult szónoklatot

    intéz a világhoz

     

    közben valahol egy hátsó szobában

    telt keblű buja csípejű múzsák

    fonják a fejére illő koszorút

     

 

Búcsú a múzsától

     

    ne gondold azt

    hogy újra hívlak

    a varázsod eltűnt

    elfogyott

    álmaimban sem térsz már

    vissza

    képed a tükörben

    rég halott

    eltűnt az írás

    fogyhatatlannak

    tűnő varázsa

    de én itt vagyok

    kezemben toll

    a fejemben képek

    a szekrényben csontváz

    ő múzsa volt

     

    magam maradtam

    egymagamban

    tehetem már amit tudok

    valaki szólít

    talán a szél az

    talán a lombok

    itt vagyok

    suttogom

    s közben tán kicsit fáj

    hogy már nem

    lehetsz itt velem

    elmentél múzsa

    elmentél végleg

    de én megmaradtam

    én még vagyok

 

A hatodik lépcső

      még nem lehetsz fáradt

      az ég felé sorakozó kövek

      hátán most indultál el

      az ég felé

      a kő s az ég határán

      csillog a jel

      emberarcú madarak

      hullnak az égből

       

      ne gondolj iszonyattal

      a porladó húsra

      ne állíts sorompókat

      szívedben a feketedő vér

      szagától

      nyeld le az undor

      s a félelem keserű ízeit

       

      a nyáladdal keveredő

      rémületet

      a lépcsők emberi hátak

      lépj fáradt gerincükre

      és ne hallasd sírásuk

      lépj fáradt gerincükre

      talpad alatt elmeszesedett

      csigolyák ropognak

      menj a megalázottak útján

      vidd a homlokod mögött

 éledő fényt

 

 

[Toll] [Verebek] [Áldozat] [Beburkolózunk] [Búcsú a múzsáktól] [Bomlás]