a költő megadja magát
s a szerkesztői levél
varázsszőnyegén szállva
elhajigálja látomásait
a tövisek hegyén
gubbasztó fájdalmat
az ébredés felé kúszó gleccsereket
a szív fehér virágait
a vérző üvegcserepeket
s ki tudja mit még
hogy koloncoktól szabadult
járműve
könnyedén repíthesse
a Parnasszus felé
aztán az istenség ormairól
letisztult szónoklatot
intéz a világhoz
közben valahol egy hátsó szobában
telt keblű buja csípejű múzsák
fonják a fejére illő koszorút