Kövek

a hegyek szélfente

gerince

megsebzi a hajnal

tapogatózó fényujjait

a fájdalom vörösében

születik új napunk

bolyongunk a sziklák

      városában

konok kövek közt

 keressük a reményt

tudatlan tengeri állatok

fehér maradványain lépkedünk

az öncsodálattól hevülő délelőtt

leolvasztja a szögleteket

mohó tekintetünk

fényesre simogatja a hajlatokat

a remegő levegőben

sókristály-virágok nyílnak

feldönt a szépség

ájultan

adjuk át testünk az időnek

a dél kráterében fortyogó magma

márvány asszonyokat nemz

képzeletünkben

tökéletesre csiszolt idomaik közt

tántorgunk át a délutánba

s árnyas ölükben

légkondicionált szellőkről álmodunk

 

az est árnyék-kalapácsai

letördelik a sikamlós íveket

egy lepattanó szilánk

a napba fúródik

 

Balaton

a nap a víz felett

lassan olvadunk

verejtékcseppjeink

egyesülnek a tóval

a parton német matrónák

megunt melle himbál

az elmúlás metronómja

veri itt taktusát

lebukunk a langyos vízbe

fejünkre hínárból fon

koszorút a tó

s felettünk a nap

UV vésőjével

tovább mélyíti a ráncokat

 

Halak

kék halak a piszkossárga vízben

fénnyé változó gondolatok kerengnek

közöttük tátogó szájuk

semmit nem üzen

a víz felszínén piros virágok

tükröződnek

pár méterre egy kétlábú

rengeteg agyú lény ül mozdulatlan

messzire figyelő szemei mögött

a kék halak a sárga víz

s a piros virágok értelmüket vesztik s eltűnnek

a szürkületben

a szemek mögött világot támasztó boltozat alatt

árnyékok lebegnek a ködben

a kék halak belepusztulnak

a reménytelenségbe

fehér hasuk összetöri

a piros virágokat

a világot tartó boltozat alatt

néhány fénysugár próbál

színeket lelni

a kétlábú lény feláll

Ötujjú kezével kiemel

egy halat a vízből

körülötte megmozdul a táj

madarak éneke vitorlázik

a szélben

ám a szemek mögötti szürkületben

mint fehér hasú halak

Képek

képek az éjben

valaki tárlatot

 rajzol fejünkben

filmet rendez

kalandra hív

s reggelig el

nem enged

csak a hajnal

fényollói szabnak

új napot

álmaink szövetéből

 

Po Csü-ji

 

a hegyre mennék

de utamat állja

egy mandulafa kopaszon

szemem lehunyom

a jövő enyém

a hegyre mennék

de szembe jön ő

kezem megfogja

vezet a völgybe

s fenn a csúcs

lépteim hiába várja

s tekintetemre a messzeség

hiába vet béklyót

nem vagyok ott

szobám a völgy

emberi nyüzsgésbe

falazottan rejti

barátaim kövéren

szótlanul papírvirágokat

hajtogatok a mandulafának

Lélegzet

hagyd magára a levegőt

had mossa véredet

hagyd magára a levegőt

s a szíved csendjére figyelj

a bordák sötét börtönében

vergődő dobbanás te vagy

figyeld ezt a lüktető csendet

a dobbanások közt

megbúvó félelmetes

hiányt

figyeld ezt a csendet

hogy nől

hogy tölt be lassan

mindent

figyelj

a levegő kimossa

véredből a rosszat

a dobbanások közötti

űr kiszívja belőled

kevélységed maradékait

a tenger kicsap a partra

aztán elvonul

a nedves homokba

rákok  lába ír

titokzatos sorokat

olvasnád de újra

 jő a víz

taszítsd el magadtól

a levegőt

 

 

figyelj a lüktető

csendre

mire végképp elhalnának

a fogyó oxigén

maradékai után

tapogatózó dobbanások

 

torkod megnyílik

s elhagy a csönd

 

Bolyongásaim

 

hogy hány ezer úton

indultam el

s hány ezerszer nem

 értem célba

legenda már rege

melyet esténként

magamnak mesélek

 

ha volna százezer

újrakezdés

ha volna a halálnál

könnyedebb radír

az igaz útra

tán még rátalálnék

de az esték egyre

rövidebbek

minden nap korábban

köszönt rám az éj

s a hajnal

csupán távoli emlék

 

lesz egy nap

mikor nem ébredek fel

lesz egy nap

 mikor minden véget ér

de addig mesélem

 dúdolom magamnak

bolyongásaimról

Gyűrűk

a kút felett

csak a sikoltás

 maradt meg

a csobbanás gyűrűi

emlékké simultak

 

bemegyünk a házba

a falakon

az ablakokban

a tükörben

árnyék

egy arc melyet

nem tudunk

felidézni

az asztalon tárgyak

toll ceruza radír

könyvek

teleírt papírlapok

képkeretben bizonytalan foltok

az arc helyén

 

kimegyünk

a kútnál

vizes lábnyomok

vezetnek az éjszakába

 

reggel egy arc hajol fölénk

ismerős kéz tépdesi rólunk

az álom átizzadt lepleit

 

kitárjuk az ablakot

kilökjük a félelem

savanyú páráit a szélnek

intünk a kútkáván

pihenő madárnak

 

s a kiemelkedés ölelkező

gyűrűit nézzük

tágulnak sietnek a világ

négy sarka felé

 

Elmegyek

 

lassan kétezer éve már

hogy nap nap után

megpróbálok embernek megmaradni

de reggeli felbuzdulásaim

szégyenkezve takaróznak az éjbe

kétezer éve már hogy újuló reménnyel

várom a hajnalokat

ám éjszakánként ha ritkán

elszunnyadok

álmaim hazudós államférfiak

bőbeszéddel festik a rózsaszín jövendőt

izzadtan zihálva riadok

homlokom fúrva a reménytelenségbe

kétezer éve már hogy rád gondolok

mindig

egy befejezetlen legendát hagytál rám

s én vétlen örökösként

szenvedem a titkot

mit ketten őrzünk s milliók kutatnak

kétezer éve már hogy jövőt hazudtál

s azzá tettél ami nem vagyok

mert erényem nem több a sivatag vizénél

bölcsességem a kövek hallgatásánál

úgy bolyongok szívtől szívig

lélektől lélekig észtől észig

mint aki tudja hova tart

pedig csak nyugalmas halált remélek

de nem távozhatok még

családi fészkek hűvös templomok

hittel szőtt remények tartanak fogva

álmodok várom a jövendőt

 

kétezer éve már a szabadságra vágyom

engedj el uram ismerd be tévedésed

engedj el uram élőbb vagyok

az ostoros farkú iramodónál

élőbb vagyok a bálnák lélegzeténél

engedj el utam ruganyos melleken

síkos öleken át vezet a jövőbe

a rám szabott idő lejárt

egy foszlott papír zsebkendővel

törlöm ki szívemből a múltat

Az éj

„Csöndben ne lépj az éjszakába át.

Dúlj, fúlj, ha megszakad a napvilág...''

(Dylan Thomas)

kiálts a nap

           elhagy minket

s a dobok hangjai

mint eltévedt madarak

verdesnek a fák között

 

kiálts

         hogy egy szikra

mégis itt maradjon

magvául az árnyűző tüzeknek

 

kiálts

hangodba

hangok kapaszkodnak

ki rád figyel nem fél

s a pillanat

a nap búcsúzó fényét

hosszabban itt marasztja

 

kiálts

mert elveszünk

elveszünk örökre

a sötétség fáj

a fénybőlszőtt-lelkűeknek

 

sikolts

a nap elhagyott

minket

a hangod maradt

 csak

dárdád az

hajítsd az éj szívébe

újra s újra

míg a felnyíló sebekből

a hajnal vére

szemünkbe freccsen

Átkozd a reggelt

ezredévek óta

az éjszakában

mint lángnyelvek

táncolnak hajladoznak

a végtelent kutató mozdulataink

izzunk az éjben

mint a föld gyomrában

sorsukra váró kövek

szent robbanások

áradó nedveiben

lubickolunk

ó megszentelt

 paráznaság

ó éj te örök kerítő

átkozzuk együtt

a reggel

inkvizítor fényét

mely elítéli arcunk

meggyötört ráncait

s odavet minket

a nappal

 

tövises tekintetének

 

kicsiny fehér virágok

szirmain harmatcseppek

a búcsúzó éj itt maradt

könnyeit

fénypálcákkal csapkodja a reggel

s mi az éjszaka szentjei

nem kívánt vezeklésre

indulunk s a nélküled

percek botütései

hajszolnak

az ölelő éjig

Lehetnék boldog

Beburkolózunk

Hányféle élet

hányféle halál

várhat ránk kérdezzük

s beburkolózunk

szobánk melegébe

s a magányba

 

odakinn a megfagyott

víz fehér kristályai

mint végtelen

üres papírlapok

várják

hogy az idő

felrója hátukra

a tél fejezeteit

beburkolózunk a meleg

mint egy álom

idegen világ

peremére taszít

tavaszig nem ébredünk fel

 

hányféle élet

és hányféle halál

kérdezgetjük

s beburkolózunk várjuk

míg lassú reszketős betűkkel

kiírja magát

életünkből a tél