[Kéktoll]

[Verebek]

[Áldozat]

[Beburkolózunk]

[Búcsú a múzsáktól]

[Bomlás]

 Verebek

A madarak részvénytársasága

    reggel mikor a pékhez mentem

    az áldott kenyér illata terített

    bársonyszőnyeget álmatag lépteimnek

    vonultam mint ki méltó

    arra mi várja

    kenyérre tavaszra dalra

    s ki tudja még mire

    fanfárok harsonák

    tucatnyi tollas kürtös

    úgy fútták hogy szinte fájt

    beleharsogták a reggel hűvösébe

    a füvön megpihenő langyos délutánt

    tavasz van nevettek a zsemlék

    s szemüvegemre fátyolt vont a gőz

    a rádióból épp a hírek szóltak

    egy kedves hang azt mondta

    megint esett mire kigondoltam

    a BUX index folytatta

    aztán sorolta a New York-i híreket

    hazafelé megálltam a fenyőknél

    a rigók tovább mondták lelkesen

    de én megkérdeztem ott a tőzsdén

    egy ilyen füttyös banda mint ti

    mit érne

    csönd lett

    vajon mit ér a tavaszi reggel

    mit ér a harmat a füvön

    jó pénzért fütyültök e szebben

 

    újra kezdték

    úgy zajongtak hogy az már fájt

    fütyült dalolt harsogott a reggel

    s a fű parketten harmatcsepp-alkuszok

    srófolták húzták egyre feljebb

    jókedvünk indexét a napot

Vonalak

    halványan fénylő vonalak a szélben

    vízpermetből rajzolt

    kottáról olvasom

    s hagyom hogy megszólaljon

    fejemben

    csengjen csikorogjon

    ropogjon dalom

     

    porból rajzolt vonalak

    a szélben

    szemeimmel látom

    amint áthalad

    az égi síneken a messzeségben

    kis állomáson

    egy tehervonat

    valaki int neki megálljon

    hagyjon itt is némi holnapot

     

    füstből rajzolt

    vonalak a szélben

    remegő betűkkel

    teleírt füzet

    könnyező szemekkel

    keresem távol

    a tisztogató újító tüzet

     

    elmosódó vonalak a szélben

    káprázatból sodort

    villanyvezeték

    szívemig hozza

    az éltető sokkot

    s a halált is

    ha már elég

     

    ha betelt ideje szavaimnak

     

    halványan fénylő

    vonalak a szélben

    kanyargó füst

    por villanyvezeték

    ennyi maradt

    az ifjonti hévből

    éltető sokk ez

vagy már nem elég

Tánc

    egy piros vonal

    felém hajolt

    mennyi báj

    ily elnagyolt mozdulatban

    forogni kezdtünk

    zene szólt

    kék és sárga egyenesek

    görbültek

    barátságossá a térben

Entrópia

    az ég magasában

    madarak

    kiáltozva húznak délnek

    nádasok mélyében

    az itt maradottak hullái

    csendesen bomlanak

    a kiegyenlítődés felé

    te némán vársz

    füledben a távozók

    kiáltásával

    orrodban az oszladozók

    szagával tudod

    az óra benned is ketyeg

    a rád mért idő

    másodperc cseppjei

    lemossák rólad

    bőröd üdeségét

    záporrá gyorsulva

    leverik csontjaidról a húst

    kimossák csontvázadból

    a kalciumot

    feloldódsz a föld

     nedveiben

    elkeveredsz a szélben

    mi végre ülsz hát

    a laboratóriumokban

    építesz űrhajót

    teleszkóp mankót kíváncsi szemeidnek

     

    nem maradhatsz meg itt

    a beleidben bomló állatok

    többé már nem visítoznak

    ami elmúlt vissza sose jő

     

    bár lehetsz te végzet

    de nem fordíthatod meg

    ami elkezdődik mindig véget ér

    álmaid kihűlnek az időben

    mint a vulkánok gyomrából

    felgőzölgő kövek

    még van néhány alkonyod

    pár üde hajnalod

    még írhatsz képleteket

    számolgathatsz

    bár a végeredményt

    úgyis rég tudod

    nincs visszaút

    az elhasznált lapokról

    nem tűnik el tintád

    nyomtalan soha

    légy hát

    egy utolsó vonal

    a porban

    melyet elsimíthat

     valami szél

    nincs visszaút

    ízlelgesd a tételt

    s figyeld

    az elhaló hangok mögött

    hogy terjed nő

a csönd

 

Verebek

    ablakom párkányán

    a verebek vidámsága

    már a tavaszt hazudja

    odébb a tél tépett

    foszló hófoltjai hullák

    az évszakok csataterén

    a kerítésen túl

    egy kutya vonít hangjából

    az újjászületés kínja szól

    illatot sodor a szél

    öldöklésre szánt kocák

    bélműködése üzen

    minden mindenki izgatott

    a várakozás betölti

    az egymásra hanyatló perceket

    az ideges napfény

    tépettszélű árnyékokat

    rajzol a földre

    a párkányon a verebek

    könnyű lábbal átugorják

    hiányod szakadékait

    s mire cipőd kopogása megüzeni jöttöd

    már nem is várlak

Péntek 13

    nem péntek

    van ma

    de tizennyolcadika

    ha elütne egy autó

    se a sofőr

    se én nem okolhatnám

    a baljós végzetet

    hullhat az ónos eső

mindhiába

Szemétdomb szonett

    Ha szobrok árnyékában rátalálsz

    Fejed el ne fordítsd inkább csodáld

    És próbáld egy percre megérteni

    Életed eldobált szépségeit

     

    Nézd a kifosztott kis konzervdoboz

    Mélyén egy hangya elszántan motoz

    Arrább egy csikk úgy tesz mintha égne

    Lágy rúzsos csóktól pirul a vége

     

    Ni csak amott egy elhasznált kabát

    Rózsaszín benne nem kívánt babák

    Emitt éppen csak taknyos zsebkendő

     

    Ott sörös üveg és hypós flakon

    Borotvapenge letakart halom

    Belelépsz puff ember vagy esendő

     

    Mag

     

    álmodj

    a tenger tudatlan

    állatai

    hegyekké növekednek

     

    álmodj

    a föld borzongatón

    nyirkos ölelésében

    apró magvakban

    megolvad a tanítás

    s indul a fény felé

     

    álmodj

    a hegyek súlyos

    méhében

    gyönyörű fehér kövek

    fogannak az időtől

     

    álmodj

    fák nyújtogatják

    ágaikat az égre

    lombjaik árnyékában

    pásztorok képzelete

    vándorol nimfák testén

     

    álmodj

    szapora kalapácsütések

    kibontják a márványból

    a kozmosz üzenetét

     

 

    álmodj

    értelmet a titoknak

    fényt a sötétnek

    ébresztő álmot

a mindig álmosaknak

Balatoni reggel

    a harmatcseppek súlyától

    görnyedő fű felett

    poshadt víz szaga

    lebben a nádasokból

    madarak zúgnak

    az újszülött nap feje

    véresen csobban

    a szürke hajnali égbe

    csak én figyelek

    az öntudatlan alvók

    nem létező szépségekről

    álmodnak míg kint

    ködpamacsok pólyáit

    ledobva

    járni tanul a reggel

A tenger

    soha ne említsd

    nekem a tengert

    mert a víz felett

    érkező messzi szél

    fájó híreket

    hurcol a világból

    békétől zöldellő

    szívem szigetére

    mert hiába szép

    ahogy esténként

    napunk hűsölni

    a vízbe csobban

    ha tudod hogy

    messzi partokon

    millió magány

    álmodja álmod

    millió szív utoljára

    dobban a nélkül

    hogy előtte kikötne

    bárhol

     

    soha ne említsd

    nekem a tengert

    ne beszélj a hajók

    hátán érkező halálról

    ne említsd azt

    hogy a szenvedések

    java e tündéri

    habokból vétetett

     

     

 

    soha ne említsd

    nekem a tengert

    mert én tudom

    hogy csalfa gondolat

    rabja csak minden

    sós messzeségbe

    révedő tekintet

    én tudom csak ha

    a bennünk verdeső

    hullámok zaja

    elcsitul

    ha kisimul a koponyánk

    öblében rángatózó

    óceán

    ha nem fütyül már

    a távoli szél fülünkben

    akkor majd szám

    perselyéből kihull

    a szó s mint

    pénzérme csillogva

    pörögve száll

    földet érve csörren

    s milliók fülében

    egyszerre szól

    a végtelen hatalma

    a tenger

 

Madár

    a horgászbot végén

    egy kicsiny kék madár

    pihent

    s az esőcseppek

    körülötte

    mint rosszul szőtt érvek

    olvadtak a vízbe

    a szemközti part nádasából

    a csend

          nem akart üzenni

    semmit csak pihent

    miként a kicsiny

    szárnyas a zsinór felett

    gyönyörű délelőtt volt

    a szürke felhők hasa

    a tóba lógott

    s a parton két esőkabátos alak

    a fiam és én

még sokáig ott maradt

 

Eső

    esőcseppek kopogására

    ébredek

    a szürke reggel

    tépett szélű felhők

    lábvizében mosdik

    feléd fordulok

    lehunyt szemhéjad

    alatt verdeső szembogarad

    mozgásából látom

    újra éled

    valamelyik borongós

    délutánunk mozdulatait

    esőcseppek íze a számban

    s a tiéd

    olyan vagy nekem

    mint az éltető zápor

    a megrepedezett földnek

    kitöltöd emlékezetem

    hajszálrepedéseit

    ha rám nyitod szemed

    a komor felhők mögül

    kivillanó ég jut eszembe

    Héra tekintete

    lebeg a világ felett

    el fogok tűnni

    ez az eső

    belemos a földbe

    összekever a sárral

    csak az írástudók

    s a meteorológusok

    emlékezetében élek tovább

     

     

    özönvíz a létezésed

    homokzsákok felett

    átcsapó ár

    ruhátlanul lépek ki a házból

    az eső átölel megsimogat

    megöl

    mire felébredsz

    már egy pocsolya mélyén

    emlékszem rád

     

    mire felébredsz

    napsugarak szívószálai

    felszippantanak a fellegekbe

    mire felébredsz

    újra esik majd

    s te csak mikor

    süvegcukor szíved olvadozni

    kezd

    ismered fel

    esőcseppekbe csomagolt

        szeretődet

 

 

 

[Toll] [Verebek] [Áldozat] [Beburkolózunk] [Búcsú a múzsáktól] [Bomlás]