19. fejezet A kert

Most már fejezzétek be a vigadozást. mondta Yusu a többieknek. – Felmegyünk az olajpréselők kertjébe és imádkozni fogunk. Nem értem kell, hogy imádkozzatok, hanem magatokért. Azért, hogy legyen erőtök élni nélkülem is, mert én már nem sokáig leszek itt. Atyám, aki küldött, már nem akarja, hogy tovább itt maradjak. – A többiek, míg készülődni kezdtek, kérdezősködtek, próbálták megtudni mi következik, de nem törődött velük, csak a kezével jelezte siessenek.
Valamiért sietősnek érezte, az indulást, valami nyugtalanság fészkelte be magát a szívébe.
Míg haladtak felfelé a dombon, végig a nyugtalanság okát kutatta. A tanítványok belenyugodva szótlanságába, a vacsora nyújtotta örömök tárgyalásába kezdtek. Olyanok voltak, mint bárki más, a tanítványok, akiket nem lehetett megtanítani semmire. Ártatlan, boldog lelkek, akik a tudatlanok őszinte rácsodálkozásával követték őt, és hittek neki, de soha egy pillanatig nem gondolkodtak el sem azon, hogy miért hisznek, sem azon, hogy amit hisznek egyáltalán létezik-e, úgy van-e. Csak mentek utána, mint a kiskutya, hallgatták a meséit, ennél több nem tellett tőlük.
Yusu, míg ment előttük arra gondolt, ezekért a tudatlanokért pazarolta itt az idejét. Az apjára gondolt, aki ideküldte és akkori önmagára, aki a szeretett ember elvesztésén érzett fájdalmában nem gondolta végig, hogy hova megy és miért. Aztán megsajnált egy asszonyt, akinek meghalt a fia, aztán megsajnálta ezeket az együgyű embereket. Most azonban érezte mennie kell, de valamiért nem akart csak úgy eltűnni az éjben, hogy visszainduljon kedvenc hegyei felé. Kellett valami csattanó, hogy minek ide csattanó, nem tudta volna megfogalmazni még magának sem, de érezte kell.
Amikor megérkeztek leültette őket.
– Most pedig imádkozni fogunk reggelig. – mondta neki és rákezdett: “Atyánk aki a …” Mondták a többiek is, először kényszeredetten aztán egyre jobban belelendültek “…szabadíts meg a gonosztól!” Aztán kezdték újra, de Yusu már nem mondta velük, a szekér már gurult nélküle is. Ő a gonoszra gondolt és arra, hogy ezeknek az embereknek a gonosztól nincs szabadulás, mert olyan helyen születtek, olyan helyen élnek, ahol a gonosz a mindennapok része. Ahol nem lehet végleg kiűzni a szívekből, mert akkor nem lesz mitől félni és nem lesz mi ellen harcolni, s akkor kiderül, hogy az életük, miként ők maguk is nem több végtelen és beláthatatlan ürességnél. Erre az ürességre azonban ők nincsenek és nem is lehetnek felkészülve, mert nem látják, érzik az ezt az ürességét átjáró és megtöltő rezgéseket.
“… jöjjön el a te országod” Zengték a tanítványok és közben egyre jobban transzba estek, saját hangjuktól, szinte már lebegtek a hangrezgések keltette óceánban. Közben Yusu nézte őket és pontosan tudta, hogy fogalmuk sincs, mit citálnak, csak mondják, s az ismétlődő szöveg spirállá alakulva emeli fel őket egy általunk nem ismert tartományba. Az én országom nem ebből a világból való, gondolta Yusu, az hozzátok soha nem jön el. Oda nektek kellene elmenni, de ahhoz nem vagytok elég kitartóak. Tőlem várjátok a világosságot, de én csak az utat mutathatom meg, az úton végig nektek kell menni. Míg ezt gondolta, mintha megbicsaklott volna az ima, megtört a lendület, pedig még csak negyedórája mondták.
Vajon mi lett volna velük ott fent a hegyen, a hűvös végtelen messzeségbe tekintve? Még soha nem gondolt utána hány órát, napot, hónapot, évet ült összesítve a sziklák peremén mire megérezte, hogy rákapcsolódik a Földet és a világot átjáró energiahullámokra, mire eljutott oda, hogy nem csak a szemével látott, hanem mindenével.
Gyorsan közeledő hangokra lett figyelmes. Egy csapat jött feléjük, harsányak voltak, mintha félelmet akartak volna kelteni, de csak saját félelmeiket leplezték hangoskodásukkal.
Yusu a csillagos égre nézett, tudta a vacsora után érzett nyugtalansága most lesz valósággá.
Templomi szolgák jöttek lámpásokat tartva és fegyveresek, az egyik tanítványa vezette őket. Hirtelen mélységes hálát érzett iránta. Árulása, ami bizonyára nem volt könnyű, sok aggódást és lelkiismeretfurdalást okozhatott neki, része volt a hazafelé vezető út tervének.
– Kit kerestek?
– Azt, akit mesternek szólítanak és hamis próféciákra tanítja a tudatlanokat.
– Az én vagyok.- felelte nekik Yusu, de a hamis próféciák kitétel nem tetszett neki, de tudta most nem ez a lényeg, most meg kell tennie az első lépést hazafelé. Keresői láthatólag elgyengültek. Valami fajta ellenállásra tagadásra számítottak, azonban ez a megadó egyszerű, rövid mondat megriasztotta őket. Megriasztotta, mert a szívük mélyén tudták, amit cselekedni készülnek, az nem helyes, ezért jobb lett volna, ha zajos ellenállást kell legyűrniük. Erre a megadásra nem voltak felkészülve.
– Kit kerestek hát?- kiáltott rájuk. Azok feletek bátortalanul.- Én vagyok az, mondtam. Vigyetek hát. De ezeket- mutatott a tanítványokra – hagyjátok elmenni, csak velem van dolgotok.
– Nem hagyunk mester- ugrottak fel a tanítványok, az egyik karddal kezdett hadonászni, de leintette őket.
– Menjetek, és ne aggódjatok.- A tanítványok meghunyászkodva eloldalogtak. Ő pedig elindult fegyveressekkel közrefogva.
A főpap aki elé vitték, elég idős volt. Hosszú ősz szakállával, sovány aszott arcával meglehetősen beteg és gyenge embernek tűnt. Yusu arra gondolt mennyire könnyű lenne megszabadulni tőle. A főpap azonban megszólalt és hangjából hihetetlen energia áradt.
– Mond el kik a tanítványaid, merre bujkálnak és mit tanítottál nekik?- kérdezte, és szemében hihetetlen gyűlölet izzott. Yusu nem tudta hirtelen eldönteni, honnan e mélységes érzelem, ez a mélységesen negatív érzelem irányába.
– Kérdezz meg bárkit, én nyíltan tanítottam a templomban. Kérdezd azokat, akik hallották.- Erre az egyik őr arcul ütötte.
– Így felelsz a főpapnak?
– Ha rosszul szóltam, bizonyítsd be. Ha nem szóltam rosszat, akkor miért ütsz engem?- A főpap meredten nézte egy ideig aztán odaszólt az őröknek.
– Vigyétek Kajafás elé, ő tudja hogyan kell bánni az ilyenekkel.- Már hajnalodott, az őrökön látszott, hogy semmi kedvük tovább vánszorogni a még kihalt utcákon, de nem volt mit tenni, menniük kellet. Út közben néha belerúgtak és jókat derültek rajta. Meg a tanításait és őt magát ócsárolták. Yusu csak ment némán, nem törődött velük. Már a folytatáson gondolkodott, azon mit mond majd a másik főpapnak. Erre azonban nem volt szüksége, Kajafás csak rápillantott kissé kancsal szemével és azt mondta.
– Minek hoztátok ezt ide? Bárhogyan is nézem, minden vádpontban bűnös,- Yusu meg akart szólalni, de az egyik őr ismét képen törölte.
– Kussolj, amikor a főpap beszél. – Kajafás pedig még vagy öt percig mondta, mondta. Yusu úgy érezte az elmúlt években felmerült valamennyi vádat elmondja. Az Istenkáromlástól, a paráználkodásig, a gyilkosságtól a rablásig. Megadóan hallgatta és közben arra gondolt ennek a töredékeiért is megölik. Nem tudta még hogyan mászik ki ebből a csapdából, de elhatározta kimászik bármi áron. Várják a hegyei csak ez járt a fejében.
– Vigyétek a helytartó elé, nekem nincs dolgom vele.
Yusu miközben végig rángatták, a szűk utcákon és közben időnként megütötték vagy megrúgták arra gondolt, lehet rosszul sül el ez az egész és nem hazatérés lesz a vége, hanem fájdalmas lassú halál. Itt fog meghalni ezek között az emberek között, aki talán apja által a vérei, de szellemi értelemben nincs köze hozzájuk. Néhány pillanatra már nem sajnálatot, hanem utálatot érzett irántuk, és mélységesen mély megvetést, de csak néhány pillanatig. Aztán belátta, hogy ők nem tehetnek arról, hogy valami ismeretlen erő idecsalogatta, és arról sem, hogy nem tudott nemet mondani és nem csak egyszer egy megrémült asszonynak, de utána sok mindenki másnak sem. Tudta jól, bármi rossz történik vele, azt inkább köszönheti magának, mint közülük akár a legkegyetlenebbnek is.
Az otthonára gondolt, a Dicsősség városára. Látta a vízparton álló házakat, a vízen úszó és a házfalakon lógó virágokat. Látta a mindenféle árukat és embereket fuvarozó csónakok tömegét, és minden rúgásnál jobban fájt neki az eshetőség, hogy többé nem láthatja ezt a nyüzsgő ám az itteni léthez képest mégis nyugalmas csodát.
A római, aki elé vezették, középkorú megkeseredett ember volt. Láthatóan rettenetesen unta e rábízott tartomány állandóan ismétlődő problémáit. Unta és nem is titkolta végtelen megvetését. Yusu arra gondolt, akár azonos platformon is állhatnának, aztán az jutott eszébe micsoda örökre elátkozott reménytelen föld az, amelyet két ennyire egymástól idegen ember, mint ez a konzul és mint ő, ennyire megvet. Furcsa látomása támadt erről a helyről, tisztán látta a következő évszázadokat és látta a viszályt, háborúkat, szenvedést, ami innen soha egy pillanatra sem múlik el.
– Minek hoztátok elém ezt az ágrólszakadt senkit? Mit követett el, hogy ebben a korai órában a véresre vert képét kell nézegetnem?
– Ha nem volna gonosztevő, nem hoztuk volna eléd.- felelték a papok.
Ítéljétek el ti, nekem nincs dolgom vele.- mondta a konzul és unottan, minden meggyőződés nélkül köpött egyet.
– Nekünk nem szabad megölnünk. Pedig halnia kell, mert királynak mondja magát.
– Nekem meg semmi kedvem megölni, na hozzátok ide, kikérdezem micsoda bűnei vannak. Yusut felrángatták a hosszú és meredek lépcsőn a római elé.
– Halljam valóban király vagy?- kérdezte tőle gúnyos mosollyal.
– Magad kérded, vagy mások mondták neked?
– Mit tudom én mi van, egyáltalán milyen király lehetsz te, de ezek a papok mindig kitalálnak valami, hogy bosszantsanak. Aztán mindjárt lázadás tör ki. Most meg mindenképpen lázadás lesz, ha nem öletlek meg azért, ha megöletlek, akkor meg azért, hogy a jó nyavaja essen a fajtátokba. Mond mi a büdös francot csináltál, hogy ennyire megharagítottad őket?
– Az én országom nem e világból való. Ha ebből a világból való lenne szolgáim elpusztítanák a papokat és téged is.
– Mond már, ne beszélj mellé! Király vagy?
– Te mondod, meg ezek a papok, hogy király vagyok. Én az igazságot hirdetem, s ha az igazság királyság, akkor még az is lehetek, de az igazság fontosabb, mint az, hogy én király vagyok-e, vagy nem.
– Mi a te nagy büdös igazságod? Megőrülök tőletek, hibbant banda.- azzal kilépett a mellvédhez s lekiáltott a papoknak.
– Én semmi bűnt nem látok benne, csak azt, hogy bolond, ez mondjuk elég nagy bűn, mert veletek is a bolondját járatja, ezért idejöttök korareggel, hogy engem zaklassatok. Teszek rátok, ilyenkor mindig elengedek valakit. Kit engedjek hát el? Ezt a bolondot, aki a királyotok is lehetne, hiszen ti is mind bolondok vagytok, vagy ezt az akasztófára való gyilkost, ezt az anyaszomorítót Bahrabahot?
A papok ordítozni kezdtek: “Bahrabah, Bahrabah őt engedd el”
– Ti meghibbantatok, ez egy kibaszott gyilkos, ha elengedem két nap múlva lehet a ti torkotokat vágja el.- ám a tömeg a papok irányításával egyre jobban belelovalva magát üvöltötte a gazfickó nevét. A konzul megadta magát a sorsnak intett és a katonák levették a gyilkosról a köteleket, az ordítozva vetette magát az éljenző tömegbe, és pillanatok alatt eltűnt. A római visszatért a palotába és oda vitette maga elé Yusut is.
– Hát komám, ma nem volt jó napod, ezek a dilisek inkább elengedtek egy gyilkost mint téged. Ne, szórj rám átkokat, én semmiről nem tehetek, te prédikáltál olyanokat, amitől így felhúzták magukat. Ezért most téged húzunk fel a keresztre. Szóval én mosom kezeimet, ezt magadnak köszönheted, meg annak az agyament csürhének, akikhez tartozol.
– Ennyi a hatalmad, ennyi és semmi más. Tedd, amit tenni akarsz, én megengedem neked.
– Megengeded? Te engeded meg nekem?- kérdezte elképedve a római, de Yusu rezzenéstelenül nézett rá és azt mondta:
– Semmi hatalmad nem volna felettem, ha én nem akarnám.- a konzul lemondóan legyintett és intett a katonáknak. Akik úgy gondolták, ha már ilyen játékszert kaptak kiélvezik. Elkezdték hát módszeresen pofozni, lökdösni, rugdalni, de Yusunak ez láthatóan meg sem kottyant, mint ahogyan a gúnyolódást sem vette fel. Végül kitalálták, hogy felöltöztetik királynak. Tövises ágakból készített koronát nyomtak a fejébe, és bíbor palástot adtak rá. Yusu mindvégig ura volt a testének és az érzékeinek, a tövisek nem hatoltak a bőrébe, az ütések nem fájtak, a jó irányba sodró áramlatban volt, úszott a létezés folyójában és hirtelen meglátta a Dicsőség városába vezető utat.
Amikor csuklóit a hatalmas fagerendához kötözték, orrába megérkezett a város poshadó vízből és virágillatból, emberi verejtékből, és állati gázokból vegyített szaga. Könnyedén vitte a hatalmas fadarabot. Évtizednyi gyakorlással megedzett teste és szelleme újra élt. Már tudta miden rendben lesz, csak végig kell játszania ezt a színjátékot. Színjáték, mikor ezt gondolta rögtön belátta, az nem életszerű, ha vidáman felgyalogol a hegyre. Lerogyott hát pár pillanatra, s közben felkészítette hátát az ostor csapására, nem érzett fájdalmat, de tudta némi vérre is szükség lesz az illúzióhoz, ezért az utolsó ütést hagyta a bőréig hatolni. A kiserkenő vér látványától a tömeg felüvöltött, akkor felállt és indult tovább. Próbált lassan vánszorogva menni, bár robogáshoz szokott teste csak nehezen engedelmeskedett.
Fent a hegyen keresztbe ráfektették egy hosszú gerendára, a kezéhez kötött vállain cipelt gerendát hozzáerősítették, aztán lábait odakötözték a nagyobbik gerendához, és függőlegesbe állították. A keresztről körbenézett az lábai előtt hullámzó, üvöltöző tömegre. Megkapjátok, amit akartok, meghalok itt nektek, hogy másoknak máshol feltámadhassak, ez jó végszó lesz gondolta.

Post navigation