Mint afféle 70-es évekbeli kisdiák, én sem kerülhettem el, hogy beintegráljanak az úttörők népes és mindenképpen nemzetközi családjába. A kezdet, az első találkozás a kisdobos lét utáni következő mozgalmi lépcsőfokkal mondhatni egy életre kiható élményt adott. Az eskü szövege ugyanis egy ponton mélységesen magára terelte a figyelmemet:
Én xy, és zengtük az előolvasó után, én xy, a mai naptól, a mai naptól, büszkén viselem, büszkén viselem, az úttörő nevet, az úttörő nevet… Számomra itt ért véget az eskü, éveken át gondolkodtam azon, vajon min nevet az úttörő, mi nevetni valója van egy olyan felemelő pillanatban, mint az eskü?
Évek, évtizedek teltek el, a válasz csak nem akart megérkezni. Aztán a kor divatjának megfelelően megismerkedtem a zennel. Először csupán egy irodalmi élmény, Robert M. Pirsing A zen meg a motorkerékpár ápolás művészete című regényét olvastam el kétszer egymás után, s azóta többször is. Ez az élmény vezetett el a zen filozófia tanulmányozásáig, és aztán jöttek Lin Csi történetei és rájöttem, ez az egész nem más, mint egy koan, egy szellemi feladat.
Az úttörő tudta: soha nem szabadulunk meg tőle, ő mint egy megfejthetetlen koan örökké velünk lesz, ránk nevet álmainkban, borral kínál, s aztán végképp eltöröl múltat, s elrejti a jövendőt.
Akkor rájöttem, hogy mindvégig az úttörő mozgalom kezében voltam, sikereim, kudarcaim, mind, mind e megfejthetetlen koan következményei.
Már ez a felismerés is felért egy megvilágosodással, de nem elégedhettem meg ennyivel. Meg kellett fejtenem a rejtvényt, életem koanját. Leültem hát, leültem, ahogyan csak a zen szerzetesek tudnak ülni, egyenesen, megemelt csípővel, elmosódó tekintettel néztem a hajnali napba. Tettem, ahogyan ezt tenni kell, vagyis nem tettem mást, csak őriztem a pozíciót, még várni sem vártam semmire. Ezzel teltek a hajnalaim hosszú ideig. Máig sem tudom, hány hajnal, hány tartásbeli hiba után jutottam el a pillanatig, de ez nem is számít.
Eljött az igazi hajnal. Egyszer csak megtörtént.
Láttam, amint az úttörő nevet, és szemeim előtt lejátszódott a mozgalom története. A kommunista kiáltványtól, a Téli Palota ostromán át, a búzamezőn gázoló Rosenfeld Mátyásig, és láttam Csermanek Jánost és láttam Pető Ivánt és láttam Strauss-Kahn-t, és láttam Gyurcsány Ferencet, és már mindent tudtam. Az úttörő ott is, akkor is, ártatlan gyermekkoromban is, rajtunk nevetett.
Az úttörő tudta: soha nem szabadulunk meg tőle, ő mint egy megfejthetetlen koan örökké velünk lesz, ránk nevet álmainkban, borral kínál, s aztán végképp eltöröl múltat, s elrejti a jövendőt.
Új hajnalok jönnek majd, s míg egyenes gerinccel a földön ülve a nap első sugaraira várunk, az úttörő ott nevet a fénykévék között, nyakában piros kendővel, zsebében titkos számlaszámokkal, ha valakinek, akkor neki oka van és oka marad az örökös vidámságra.