Tegnap kaptam a fiamtól egy érdekes kis programot. Zenwriter a neve. Többféleképpen konfigurálható, most éppen egy Fudzsira néző ablakba gépelem ezt az írást, halk keleti zene szól közben és a gép minden leütésre az oly régen hallott írógép kopogás hangját adja.

Gurulok a betűk hátán az ismeretlenbe. Az írógéphang régi emlékeket idéz bennem, nem vagyok egy nosztalgiázós alkat, de most eszembe jut, miként gépeltem első verseimet, akkor még nem tudva, mennyire a semmibe hullnak nehezen összeálló soraim.

Szerencsére nem kellett sok idő és rájöttem, én dolgozom az időnek, s nem az nekem. Azóta bátran hagyom, hogy napokig, hetekig elkerüljön az írási vágy. Akkor azt írtam a könyv mottójául:

Többé nem szabad törekedni sem tökéletességre, sem érthetőségre, sem szabatosságra. A mások általi megérthetőség feladásával kell araszolni egy új cél felé, mely nem lehet más, mint a gondolat teljes felszabadítása a kényszerpályák fogságából, elkülönítése a kultúrtörténeti múlttól. Ez következik most: Búcsú az olvasóktól.

Éppen húsz éve volt ez, és különös módon még ma is eszerint alkotok.

Visszanézvén azt mondhatom, ez az önállóság meghozta mindazt, ami miatt létrejött. Vagyok, aki vagyok, írom, amit írok, amikor akarom, illetve kedvem, időm engedi, nem tartozom ezzel senkinek, semminek.

Lehet, ha beállok a sorba, kettővel több kötetem lehetne, hárommal több regényem, esetleg novella kötetem, de talán bizonyos sorok, és bizonyos élmények soha nem születtek volna meg.
Nem tudhatom, és nem is érdekel. Akár olvasóként, akár íróként siklok a szövegek hátán az ismeretlen felé, jól érzem magam. Élvezem a nyelv pontatlanságából, és az élet bonyolultságából eredő, állandóan változó értelmezéseket.

Hideg volt. Ez egy egyszerű mondat. Ám gondoljuk meg, hány kérdést tudunk feltenni ezzel kapcsolatban. Ez a dolog lényege, sokféle hideg lehet, sok helyen, s azt sokan sokféleképpen élhetik meg, és nagyon sok módon írható le, s ha már leírtuk az adott mód, az olvasótól, az ő élményeitől függően értelmezhető.

A kitalált történetek és a valós történetek kitalált részletei és a bennük megbúvó örök titok teszik olyan izgalmassá az olvasást s persze az írást is. Ezt bizonyosan rosszul tanítják az iskolában. A meséért szinte minden gyerek rajong, ám olvasó csak kevésből lesz, valahol, valami, a többségnél elveszik. Pedig a filmek népszerűsége azt mutatja, a felnőtt ember is igényli a mesét, ám a többség a leírt szöveg többletét a filmhez képest nem érti. Ha a főszereplő egy szép szőke nő, jelesül mondjuk Kim Basinger, akkor ezzel a történetnek egy szelete már örökre betonba vésetett, ám ha mindezt könyvben olvassa, akkor a szép szőke nő lehet éppen Kim is, de lehet ezernyi más valóságos vagy az illető által idealizált, csak a képzeletében létező valaki.

Ha ezren megnézik a filmet, a szép szőke mindig Kim lesz, ha ezren elolvassák a könyvet, a szép szőke ezerféle lesz, sőt a könyvben haladva még ezer mássá alakulhat. Éppen, mint ez az írás, eredetileg csak ki akartam próbálni egy programot, s lám mire jutottam: Kim Basinger egy jó nő volt valamikor, lehet, még most is az, ezt nagyjából sokan tudják így, ezért ennek az írásnak igazából semmi értelme. Viszont a Zenwriter remek, hiszen közelebb hozza Hollywoodot.