Pár hete írtam arról, hogy ami elromolhat, az bizony gyakran el is romlik. Ám vannak dolgok, amiket ennek tudatában is nagyon tud sajnálni az ember. Ilyen az én kedvenc, állítólag bambusz székem, fotelom vagy valami ilyesmim. 

Nem, nem a fája törött el, az elnyűhetetlennek látszik, hanem csupán a műanyagból készült tartószalagjai nem bírták az UV sugárzást, egyszerűen elporladtak, és én egy nyugalmasnak tűnő délutánon lepottyantam a földre. Már akkor, ott pontosan éreztem, mit vesztettem. Nem csupán egy kényelmes ülőalkalmatosságot, de egy nézőpontot is, egy helyet közel a földhöz, ahonnan másként látszik a világ.

Néhány hétig próbáltam megbékélni a helyzettel, gondoltam arra is, hogy egy másikat vásárolok, ami igen ésszerű ötletnek tűnt, ám végül is nem ezt tettem. Inkább vettem szalagot, csavart és egy augusztusi délutánon nekiláttam. Szépen leszedegettem a léceket a régi szalagról, aztán kilyukasztottam az új szalagokat és felcsavaroztam őket sorban, végül rögzítettem a kerethez.

Míg ezen dolgoztam, furcsa nyugalom szállt meg, valami másként megidézhetetlen ihlet. Bizonyosság, hogy holnap újra ott lehetek a tó partján és várhatok egy soha meg nem érkező pillanatra.

Az ülőke remekül működik. Ebben ülve írok most is a tó partján, amit éppen nem rég takarítottam ki. Hatalmas kupacot szedtem ki a túlburjánzó növényekből, hogy télen legyen helye a halaknak a mélyben. Ezek az utolsó nyári napok. Ki tudja, hányszor engedi még az időjárás, hogy itt töltsem a szabad perceimet.

Most blogot kellene írnom, de nem írok. Inkább csak nézegetem a százszor látott képeket. Mintha megállna ilyenkor az idő. Most, kedden csupán egy bambusz szék nyúlfarknyi története lesz blog ürügyén az olvasónak adva és néhány kép magyarázatul, mindenre és minden másra.