Balatoni nyár

Na meg a part, a csodálatos reggeleivel és szinte már giccses naplementéivel. Kávézni a parton, kacsák, hattyúk, sirályok és vitorlások társaságában leírhatatlanul jó érzés, élmény, amire még itt a madárfüttyös tavunk partján, piros halainkat nézve is jó visszagondolni.

A napozás nem az én műfajom, de egy napozó ágyon olvasni az árnyékban, főleg valami jó könyvet, az már nagyon is nekem való. Paolo Giordano új könyve, az Ezüst és fekete egy nagyon jól megírt kisregény, a Prímszámok magánya után nem is vár mást az ember. Kár, hogy hamar lepereg, két napozós délután, és vége. A szerző talán elsiette, vagy nem érzett többet benne. 

Ez van, vár rám az Édenkert a sarkon túl. Szeretem LLosát, de most Giordano szűkszavú remekműve után, kicsit túlzottan terjengősnek érzem. Valahogy nem illik a víz mellé, a bikinis muszáj-izzadók és a hattyúk társaságába. Mindegy, most nincs más, csak ezt a kettőt hoztam. Azért lassan megbarátkozom vele, és fent a szobában a légkondicionáló duruzsolása mellett elmerülök benne.

Most itt, a kis tó partján azon gondolkodom, mennyire két külön világ jelenik meg a két könyvben, és mégis mennyire hasonlóak. Talán, mert nem lehet más. Az ember, ebben a neki vetített környezetben, mindig ugyanazokkal a sémákkal találja szembe magát, szinte mindig ugyanúgy éli meg ezeket a helyzeteket, ezért írni sem igazán lehet másként róluk.

Mert a könyvek és a nyaralás véget érnek, de soha nem ér véget a késztetés arra, hogy újra és újra elmagyarázzuk magunknak vagy irodalmi, vagy csak egyszerű hétköznapi módon a valóság mentén megélt tévedéseinket, melyek lehetnek bármilyen nyilvánvalók, mi makacsul ragaszkodunk hozzájuk. Nem jut több nekünk, ez az életünk, lehetünk bármekkora koponyák, a vetítővászon mögé nem láthatunk. 

Elképzelhetjük, gyárthatunk elképzeléseinkhez képleteket, de a valóság csak részletekben simul elméleteinkhez. Ebben a játszmában nem nyerhetünk. Ezért gondolom azt néha, hogy a mesternek valóban igaza van, hogy elég a hit és a nem tudás semmivel sem rosszabb a tudásnál, sőt. 

Az ember útja, miként a többség példája is mutatja, mindenféle elméleti kacskaringók nélkül is képes a szokásos módon leperegni, mint ahogyan az is biztos, hogy nagy erőfeszítések mentén sem pereg másként, születés, halál, elégedettség, elégedetlenség, egészség, betegség. Ezüst és fekete, nagyjából ennyi a világ.

Ez az a világ, amelyben odaúsznak hozzád a hattyúk, a kacsák, s a bójára leszállnak a sirályok, míg a kávédat iszod.

Ez az a világ, melyben a fekete az ezüsttel elvegyülve folyton megújuló szépségeket oszt meg veled, ha megengeded, hogy a szemed megossza a szíveddel.

Ez az a világ, melynek szépsége nem múlik el a nyaralással, mert a sötét és csillogó folyadékok áramlása összeköti a vetítővászon előtti és mögötti világot.