A hegy
A hegyek megannyi fehérlő, kéklő titok. Közeliek s mégis félelmetesen távol guggoltak a fennsík peremén. Egy közepes méretű fa tövében fiatal férfi ült összefont lábakkal. Lábfejei ellentétes combjain nyugodtak. Dereka egyenes volt, csigolyái, mint a pénzérmék feküdtek egymás felett. Lehunyt szemhéját átvilágította a keleti hegyek fölé megérkező napkorong. Attól a pillanattól, hogy tarkóját megérintette a hajnali nap, lélegzete egyre lassult, s egyre mélyebb lett. Kozmikus energiák áramlottak orrán át a tüdejébe s onnan szét a testébe. Lassan úgy érezte, felemelkedik a földről. Az éles napsugarak rövidesen eltűntek a nyugati hegycsúcs mögött, ám retinája még sokáig emlékezett szemhéjának vörös hálózatára. Végtelen ideig tartózkodott már a levegő a tüdejében, s amikor visszafordult, hogy magával vigye létezésének és kételyeinek salakját, megszólalt egy hang. Talán saját torkából jött, talán a hegyekből nem tudta. Magasan kezdődött, aztán egy viszonylag gyors lejtés után egyre mélyülő em töltötte be a koponyáját, szűnni nem akaró rezgéssel.
Valahol az ágyéka táján égő parázsló tűz megindult felfelé, a gerince mentén kúszott a kifelé táguló eM nyomában egyre feljebb. Ajkát mintha ezernyi apró tű szurkálta volna, ezernyi hangya égő érintése mászott a homlokára belepte a fejbőrét, s koponyája tetejét szinte megdagasztotta felfújta.
Olyan hirtelen jött a csönd, hogy már soha nem fogjuk tudni a rezgő, fuvolázó, dúdoló, morajló dübörgő OM szólt e valaha. A férfi ott lebegett a csend közepén. Szemhéja mögött a sötétülő világ hajnali párás fehérségében éledt újra. A hegycsúcsok magasából tekintett le az ébredező világra. Látta, miközben emelkedett, hogyan görbül, s fut össze körré a horizont. Alant a falvak, városok eltűntek a hegyek árnyékában. Csillagok milliói fénylettek körülötte, s a köztük feszülő sötétséget úgy érzékelte, mint minden útnak a végét.
Talán soha nem tért volna vissza, de valahol egy a tudata peremén tapogatózó hang eltérítette.
Yusu!
A neve. Lassan kinyitotta a szemét. Bár a csillagokat s a közéjük feszített áthatolhatatlan feketeséget felváltotta a hegyvidéki alkony csodája. Ő maga nem szűnt meg a világ felett lebegni.
Yusu!
Felállt lábai szokatlanul könnyedén engedelmeskedtek, mintha az egész napos összefontság semmilyen hatással sem lett volna rájuk. Talpai azonban nem érintették a földet, ám ezen nem lepődött meg, tudta eztán ez már mindig így lesz.
Az alkony a hegyek gerincén haldokló nappal vérében fürdött. Az árnyékok megannyi köpeny az éj szövetéből. Elindult a falu felé.
Újra a nevét mondták. Nem tekintett a hang gazdájára. Léptei követek voltak, hozták a jövőt.