A házunk előtt nyikorgó fűzfa
felzabálja az éjszaka csöndjét.
A holdfénnyel sem hullhat arcomra
derű s nyugalom.
A levelek billegő árnyai
hasztalan álmosítanak.
Félek e csönd-evő magányban,
hiába én is ember vagyok.
Sustorog a szél, nyikorog a fűzfa,
hold ezüstje sápad arcomon
a cselekvéstelenség keresztjét hordozom.
Ha fejem mozdítom, zizzen a párna,
frissen mosott és illattal teli,
a párnazizzenésre ráfelel a fűzfa
…reccsen a szekrény,
a falban búg a vízvezeték,
a csend-kupola gerince roppan,
alant autó zúg, csikorog a fék.
A koffein még lazítja vérem
ásítás nem feszíti arcomat,
izmaimban remegés-morzsák,
gyomromban rég volt vacsora.
A zaj-etűd mégis álomba ringat.
A félelem egy időre eltűnik.
Fejemben a múlt újra éled,
munka izzaszt,
tán-lesz csók hevít.
És jön a reggel
a nap fejebúbja
rőt sugarakkal homlokon simít.
Hallgat a fűzfa, hallgat a szél is,
Tudom indulnom kell megint.