Szerző: 7laci89

Ezredvég

elmúlt az éjfél s nem történt semmi nem omlott  ránk a nagyvilág nem rengett a föld nem fújt az orkán nem volt más csak langy öröm ezt is megértük s az idő mint szakadt fonál tekeregve hullt               a végtelenbe…

Eső

Eső esőcseppek kopogására ébredek a szürke reggel tépett szélű felhők lábvizében mosdik feléd fordulok lehunyt szemhéjad alatt verdeső szembogarad mozgásából látom újra éled valamelyik borongós délutánunk mozdulatait esőcseppek íze a számban s a tiéd olyan vagy nekem mint az éltető…

Barbárok

  micsoda féktelen ragyogás ámítja szívünk nem szeleteljük föl vendégeinket mert féljük a jót odafönn de várunk a pillanatra míg válogatott italaink árnyas keze szemüket lefogja akkor közelebb húzódunk visongó asszonyaikhoz s kertünk árnyas bokrai közé terelve őket bosszút állunk…

Könyvek

szobámban könyvek megannyi áldás még annyi átok hűlt hitek nem olvasok már a fekete jelek a fehér papíron mint hangyák menetelnek az elérhetetlen boly felé nem olvasok már kihunyt a tűz a varázs elszállt s nem maradt csupán a kétely…

Entrópia

az ég magasában madarak kiáltozva húznak délnek  nádasok mélyében az itt maradottak hullái csendesen bomlanak a kiegyenlítődés felé  te némán vársz füledben a távozók      kiáltásával orrodban az oszladozók szagával tudod az óra benned is ketyeg a rád mért idő…