A kapucsengőre ébredt. Valaki ellentmondást nem tűrően nyomta. Az órára pillantott, negyed tíz volt. Kibotorkált az előtérbe, a kamera képén Irén volt a szomszéd utcából, ő hordta a röplapokat, reklám újságokat. Mi bánatot akarhat?
– Tessék?- szólt bele a mikrofonba.
– Szia! Bocs a zavarásért csak azt akarom kérdezni voltál-e már szavazni?
– Ha csak álmomban nem, most ébredtem.
-Jaj bocsi, de elmész?
– Persze elmegyek, miért ne mennék. – mondta, de nem volt benne biztos, hogy megteszi.
Hülye liba, dohogott magában, míg a kávéját főzte. Képes felcsengetni emiatt. Persze biztos a Józsi megszponzorálta kicsit. Józsi a falu, bár már a városhoz tartozott, de mindenki falunak hívta. Szóval Józsi volt a falu közismert nemzeti lelkiismerete. Bárkivel találkozott azonnal témánál volt, komcsik, zsidók, összeesküvés, Trianon, ezeket kombinálta az éppen aktuális politikai helyzetnek megfelelően. Egy ideje a pomogácsok is a szókincsébe kerültek, mert jöttek az nem vitás. Szerencsére csak ritkán futott össze vele, mert más ritmusban éltek, de az általában brutális volt. Utoljára megpróbálta kijátszani az végső érvet és a pomogácsok című blokknál bemondta dömdödöm. Józsi rá se rántott, csak mondta egészen addig, míg meg nem látta a következő ideológiailag képzetlennek gondolt delikvenst.
A fene egye a Józsit is, meg az Irént is, gondolta miközben a kávét darálta. Ez volt a heppje a jó kávé. Meg volt róla győződve, hogy a környéken, de talán a megyében is ő főzi a legjobb kávét. Mindig frissen darálta, de már a szemesből is csak kis adagokat vett, hogy ne álljon sokáig. Aztán egy kotyogószerű, saját maga által gyártott főzőben főzte le.
Míg a kávét itta arra gondolt, ma nem reggelizik. Bár az ebéd sem volt már távoli. Nem megyek sehová gondolta, majd rendelek egy pizzát.
Bekapcsolta a telefonját. Rögtön pityegtek az sms-ek, 4 nem fogadott hívás, abból három ismeretlen. A negyedik a helyi képviselő volt. Most nem hívom vissza, nincs kedvem meghallgatni, hogy menjek és húzzak ixet. Nem.
Kiült a teraszra kezében a tablettel, és olvasgatni kezdte a híreket, de hamar megunta, és ment a kedvenc helyére, a modell oldalakra. Imádott modelleket építeni. Hajót, repülőt, autót, a kedvence az apró vízimalom volt, amit a kerti tó partjára épített, frankón működött, ha a vízesését meghajtó szivattyú vizének egy részét a lapátokra irányította vígan forgott, sőt még őrölni is tudott, erre nagyon büszke volt. Néha órákig élvezkedett a malommal. Ebben az építgetésben élte ki gépészmérnöki hajlamait, mert a szakmáját 15 éve odahagyta, hogy egy számára unalmas, de jól jövedelmező munkabiztonsági vállalkozásba fogjon.
Alig megette a pizzát, csengettek. Arra gondolt, ha az Irén jött vissza, akkor megöli, de a harmadik szomszédból a Béla volt az. Megnyomta a kapu nyitót, és beleszólt a mikrofonba:
– Szia! Gyere be!
– Nem igazán akarok, mert van még dolgom.
– Gyere csak, most kajáltam, iszunk rá egy whiskyt.
– Jó mondta Béla megadóan.- Fogalma nem volt mit akarhat tőle, nem beszéltek már egy fél éve.
– A srácok, merre vannak?- A kérdés csak félig volt jó, hiszen a nagyobbik már nem lakott nála, saját életet élt karriertervvel, barátnővel, csak a kisebbik élt vele, ő most volt negyedikes a gimiben. Amikor a felesége elköltözött, ő maradni akart.
– Az anyjuknál ebédelnek, mint minden vasárnap.
– Ja igaz, elfelejtettem.- Aztán Béla hosszú monológba kezdett, a világ dolgairól, az élet értelméről, de végül csak kibökte:
– Elmész szavazni?
– Elmegyek, csak előtte megnézem a meccset, aztán majd hazafelé. Gyere el velem, rangadó lesz, az elsővel játszunk, ha nyerünk helycsere.
– Nem, még be kell ugranom pár helyre. – mondta Béla és sietve búcsúzott.
A meccsre már elmegy ez biztos, de a többiben nem volt biztos.
A meccs előtt, mint mindig megivott egy Hubertuszt, az ilyen lepukkant kocsmákban, mint amilyen a pálya közelében is volt, sosem ivott mást.
A meccs jó volt 3:1, helycsere. Míg ballagott a szavazó kör felé, azon gondolkodott, lesz-e pénz az NB3-hoz. Végül is mindegy.
– Helló. – riasztotta fel egy női hang az elmélkedéséből – Szavazni mész?- Az át elemben lakó Emma volt az, Deal Emma. Éppen nem régen vált el. Nem volt még negyven, valamelyik bankfiókot vezette. Vörös volt és nagyon elegáns. Piros blézerben, alatta hihetetlenül feszülő csontszínű ruhában, piros végtelenül hegyes és nagyon magas sarkú cipőben.
– Helló. Gondolom te is oda mész? Menjünk együtt.- Emma fülig érő mosollyal fogadta el az együtt szavazást.
A fülkében is Emma ringó csípőjére, és blézert feszegető melleire gondolt. Hazafelé szinte végig Emma beszélt, a gyerekeiről, a válásáról, a férje új nőjéről.
A kapuban azt mondta:
– Gyere be. Van egy remek borom. Vörös, szereted a vöröset? A gyerekek most a férjemnél vannak. Két hét itt, két hét ott. Először nem gondoltam, hogy így működhet, de végül is nem rossz.
A bor jó volt, talán túlságosan is jó. A téma nagyjából maradt, nem is tett mást csak megértő rövid megjegyzésekkel próbálta fenntartani a társalgást és jelezni megingathatatlan érdeklődését.
Arra riadt, hogy valaki rázza.
– Ébredj fel, haza kell menned!- Emma volt az.
– Mennyi az idő?
– Fél kettő. Haza kell menned, nem akarom, hogy reggel meglássanak.
– Miért? Mindketten szabadok vagyunk.
– Még nem akarom, de holnap majd felhívlak, ha haza érek, és este átjöhetsz. Átjössz?
– Még szép. – mondta és röviden megcsókolta.
Otthon, nem tudott elaludni. A tegnapi hihetetlen napra gondolt. A szavazásra és a dilemmára, amit az egész okozott neki. Mire is szavazott? Próbálta felidézni, de nem tudta, aztán rájött, nem húzott be semmit, egyszerűen annyira Emmára volt rápőrőgve, hogy csak gyorsan a borítékba tette a lapot és már ment is.
Úristen én egy dimenzióugrást hajtottam végre, és hangosan kimondta önelégült vigyorral: dilemmából Deal Emmába jutottam. Hálásan gondolt a népszavazásra, aztán felidézte magában a dimenziókaput. Így aludt el, egy jobb és mindenképpen izgalmasabb jövő reményében.