Az ablakon betódult a nyár eleji fény. A meglehetősen nagy terem közepén egy nő ült. Barna volt, úgy 28, 30 éves. A fénykévék vidáman hancúroztak meztelen testén hol kifényesítve, hogy elsötétítve egyenletesen sima fehér bőrét. Zöldesbarna szeme lustán, céltalanul rebbent ide-oda. Szép, de kissé durva kidolgozású arca bezárva hallgatott. Apró, rózsaszín fülcimpája éppen csak kivillant haja alól. Nyakán már néhány könnyű ráncot hagyott az idő, de aztán bőre ruhakivágásba illően ereszkedett a közepesnél kissé nagyobb mellekig, melyeken kontrasztosan sötétbarna bimbók fázósan felmeredve hívogattak. A has és a derék körül vékony hajrétegek gyűrődtek kicsi, szemérmetlen hurkákká. Csípője szélesen zúdult az izmos combok felé.
A nő meztelen testén kutató tekintetek vonultak rendezetlenül nyaktól mellig, melltől hasig, combtól bokáig és vissza. ZséZsé szeme aprólékosan fényképezte a fények, árnyékok határvonalait s agyában a megtermékenyítésre váró test kúpokká, félgömbökké, hengerekké hullott, villamos jelekké esett szét, hogy aztán vérereken, izmokon, inakon átverekedve magát egy ceruza grafit lemezkéit papírra kenve, vonalak finom hálózatából nővé éledjen megint. Keze fáradhatatlanul tette a dolgát. A nő a papíron nőbb lett a valóságosnál, egykedvűségében is hívogató lett, unalmában is csábító lett, s mégis megmaradt fénynyalábok közepén unatkozó, a terem hűvösében borzongó modellnek. ZséZsé tudta a rajz jó lesz, s valahol az agya hátsó szögletében azt is tudta hiába lesz jó, de azért céltudatos szívóssággal tovább dolgozott.
– Még nem készült el? – A nő hangja volt, s alaposan meglepte a rajzolót. Valahogy furcsállotta, hogy figyelme tárgya beszélni tud, és most vette csak észre, most fogalmazódott meg benne a tudata peremén félórája csendben várakozó felismerés: már mindenki elment.
– De, úgy gondolom, most már jó lesz. Nem nézi meg? – A nő megmozdult, lehajolt a szék mellett fekvő köntöséért. ZséZsé-ben mielőtt a kék szövet végleg eltakarta a mellbimbók barnasága s a szeméremszőrzet fekete háromszöge valami új érzést indukált.
– Maga nagyon tud rajzolni. – kisség reszelős, de kedves hang. ZséZsé gondolatai már a fiatal férfiak mohóságával szaladtak előre. Szavakat keresett, célhoz vezető szavakat, aztán:
– Maga pedig nagyon szép – mondta. A nő meglepődött, valami egészen mást várt, de a következő pillanatban már pontosan tudta a három szavas mondat értelmét. Végig nézett a fiún. Szőke bozontos fürtök alatt sűrű az orr felett is összeérő szemöldök, világító kék szemek, egyenes orr, aszkétikus arc határozottan elkülönülő pofacsontokkal, érdekes metszésű komoly száj, határozott áll. Szeme tovább kutatott végig az eres alkaron, a vékony, de erőt sejtető kézig, aztán csak annyit mondott:
– Túlságosan kezdő művész még ahhoz, hogy egy modellnek udvaroljon.
– Csak az igazat mondtam… – ZséZsé egy pillanatra megállt, tudta agya rövidesen meg fogja találni a folytatáshoz szükséges szavakat. Előtte a kék szövet alatt tovább meredeztek a barna bimbók, s a fekete háromszög hívogatóan meleg volt.
– Talán meghívhatna magához. – a nő kérdőn nézett rá, de tekintetében valami változott. ZséZsé nem tudta mi az, csak sejtette ezt a mérhetetlenül apró gyorsulást a nő szívverésében.
– Ugyan miért tenném? – még mindig hideg hang.
– Miért ne? – nem a legjobb folytatás, de most már mindegy.
– Túl fiatal azért.
– A fiatalságnak vannak előnyei.
– Vannak. Viszont látásra. – A nő bemegy a paraván mögé öltözni. ZséZsé, mint az őrült rohan leadni a rajzát. Valamit még mondanak, de nem hallja. Az utcán éri utol a nőt.
– Bocsásson meg. Zsalakó Zsombor vagyok, de mindenki csak ZséZsé-nek hív.
– Örvendek, Kertész Klára. Most pedig kisfiú legyen szíves, hagyjon békén, dolgom van. Lehet, eddig mindenki azt mondta magának a modellek olyan könnyű nőcskék, nos, vegye úgy, én kivétel vagyok. – ZséZsé megérti most nincs tovább. Egy ideig még nézi a távolodó nő farának következetes jobbra, balra ringását, aztán maga is elindul.
Az utcán a korai nyár melegétől megbokrosodott szagok állják útját egy pillanatra, a nagyvárosi lét bűz-sztaniolba csomagolt nyomora, a gusztustalan tömegvilág fanyar illata kíséri a szállodáig. Soha nem akarok itt élni, gondolja, miközben iszonyatosan figyel, hogy a szembejövő izzadt zombikat szaglótávolságon kívül kerülje.
A fáradtság lassan keríti hatalmába amint az ócska szálloda felé baktat. Jobbra neki sem telik pedig a szülei nem szegények. A szobában figyelmesen nézi a tapéta hibáit, miközben egyik kezével meg-megdörgöli a nemi szervét.
Így alszik el gondolatok nélkül, szemével a tapéta mintáin araszolva. Mélyen, nyugodtan pihen. Álmában megcsókolja a nőt, de reggel nem emlékszik rá.