az ég magasában
madarak
kiáltozva húznak délnek
nádasok mélyében
az itt maradottak hullái
csendesen bomlanak
a kiegyenlítődés felé
te némán vársz
füledben a távozók
kiáltásával
orrodban az oszladozók
szagával tudod
az óra benned is ketyeg
a rád mért idő
másodperc cseppjei
lemossák rólad
bőröd üdeségét
záporrá gyorsulva
leverik csontjaidról a húst
kimossák csontvázadból
a kalciumot
feloldódsz a föld
nedveiben
elkeveredsz a szélben
mi végre ülsz hát
a laboratóriumokban
építesz űrhajót
teleszkóp mankót kíváncsi szemeidnek
nem maradhatsz meg itt
a beleidben bomló állatok
többé már nem visítoznak
ami elmúlt vissza sose jő
bár lehetsz te végzet
de nem fordíthatod meg
ami elkezdődik mindig véget ér
álmaid kihűlnek az időben
mint a vulkánok gyomrából
felgőzölgő kövek
még van néhány alkonyod
pár üde hajnalod
még írhatsz képleteket
számolgathatsz
bár a végeredményt
úgyis rég tudod
nincs visszaút
az elhasznált lapokról
nem tűnik el tintád
nyomtalan soha
légy hát
egy utolsó vonal
a porban
melyet elsimíthat
valami szél
nincs visszaút
ízlelgesd a tételt
s figyeld
az elhaló hangok mögött
hogy terjed nő
a csönd