A modell

A meglehetősen nagy terem közepén, egy nő ült a nyáreleji fényben. Barna volt, úgy 28, 30 éves. A fotonok vidáman hancúroztak meztelen testén, hol kifényesítve, hol elsötétítve sima, télfakított bőrét. Zöldesbarna szeme lustán, céltalanul libbent ide – oda. Szép, de kissé durva arca, bezárva hallgatott. Apró rózsaszín fülcimpája, éppen csak kivillant haja alól. Nyakán volt már néhány könnyű ránc, de aztán bőre ruhakivágásba illően ereszkedett a hosszúkás, közepesnél éppen csak nagyobb mellekig. melyeken kontrasztosan barna bimbók hívogattak, fázósan felmeredve. A has és a derék körül vékony hájrétegek gyűrődtek apró, szemérmetlen hurkákká. Csípője szélesen zúdult az izmos combok felé.
A nő pucér testén kutató tekintetek vonultak rendezetlenül nyaktól mellig, melltől lábig és vissza. A fiú szeme aprólékosan fényképezte a fények árnyékok határvonalait s agyában a megtermékenyítésre váró test kúpokká, félgömbökké, hengerekké hullott, villamos jelekké esett szét, hogy aztán idegeken, vérereken, izmokon átverekedve magát, egy ceruza grafitlemezkéit papírra kenve vonalak finom hálójából „nővé” éledjen megint. A szem nézett, a kéz dolgozott.
A nő a papíron nőiesebb lett a valóságosnál, egykedvűségében is hívogató lett, unalmában is izgalmas lett s mégis megmaradt fénynyalábok közepén unatkozó modellnek. A fiú tudta a rajz jó lesz, s valahol az agya szögletében azt is tudta, hiába, de azért céltudatosan tovább dolgozott.
– Még nem készült el? – a nő hangja volt az és alaposan meglepte a rajzolót. Valahogy furcsállotta, hogy figyelme tárgya beszélni tud, és most fogalmazódott csak meg benne a tudata peremén már negyedórája várakozó felismerés: Már mindenki elment.
– De úgy gondolom most már jó lesz. Nem nézi meg?
A nő megmozdult, lehajolt a szék mellett fekvő köntöséért. A fiúban mielőtt a kék szövet végleg eltakarta volna, a mellbimbók barnasága s a szeméremszőrzet fekete háromszöge valami új érzést indukált.
– Maga nagyon tud rajzolni. – kissé reszelős, de kedves hang. A fiú gondolatai, már a fiatal férfiak mohóságával szaladtak előre. Szavakat keresett, célhoz vivő szavakat, aztán:
– Maga pedig nagyon szép. – mondta. A nő meglepődött, valami egészen mást várt. Végig nézett a fiún. A majdnem szőke borzas haj, a kelleténél kissé vastagabb száj érdekes ellentéte volt a fehér bőrű, aszketikus arcnak, az elkülönülő pofacsontoknak és a határozott állnak, s felgyűrt ingujjból kivilágító vékony eres alkarnak.
– Talán nem kéne mindjárt udvarolnia, főleg nem egy majd tíz évvel idősebb nőnek. – a rosszalló hangsúlyt meg sem hallva:
– Meghívhatna magához!
– Viszlát! – a nő úgy tűnt el az ajtónyílásban mintha egy másik világba lépett volna át. A fiú sóhaj helyett nekilátott hogy elintézze a formaságokat.
A kapuban találkoztak újra. A nőn fehér ing és a fizika törvényeit meghazudtoló módon feszülő farmernadrág volt.
– Elnézését kérem, ha megbántottam volna, Zsalakó Zsombor vagyok.
– Örvendek. Kertész Klára. – a nő keze mintha barátságosan megszorítaná az ujjait. – Sajnos sietek. Viszlát!
– Viszlát! – a fiú lemondón, tűnődve figyeli a nadrágzsebek következetesen váltakozó fel-le mozgását. Hányszor látta már ezt. A távolodó nő csípőjének ingamozgása, először mintha fájna, aztán elkábít, érzéstelenít, már rég befordult a sarkon, de az utca tovább ring, tovább hintáznak a vágyak.
A vonat mellett fáradhatatlanul menetelnek az oszlopok. A fiú fejében meztelen nők vonulnak Pest felé, s nem akarnak formákká bomlani, tónusokká válni. Egy ideig próbálkozik vele, hogy valami másra gondol, de nem megy. Aztán néhány lány ront a fülkébe, tizenöt, tizenhat évesek lehetnek. A fiú fejéből eltűnnek a menetelők, figyeli a vihogó lányokat, talán szépek, nem tudja pontosan, észlelését eltompítja idétlen nevetésük. Figyeli, mit beszélnek, hogy nyomára jusson e szertelen vigalomnak, de csak a szavakat érti, a mondatok nem állnak össze. Az út hátralévő része lidércnyomás, bejön egy idősebb hölgy. A lányok tovább vigadnak, a hölgy zsémbelődik, valószínűleg hozzá intézi szavait. Egyetértőn bólogat, többre nem telik tőle.
A fiú hátát könyörtelen napsugarak masírozzák barnává. A Balaton felől lengedező, inkább csak jelképes szél, nem szárítja le az izzadtságcseppeket. Megpróbálja legyűrni lustaságát, hogy árnyékos helyet keressen. Néha, egy foltosra égett hát jelenik meg a szemhéja mögött, ám valami mazochista kábulatban vár tovább mozdulatlanul. Végül győz, a józan belátás lustasága felett és lassan felemeli a fejét. A mozdulat végén kinyílik a szem. Hunyorogva tekint a fénylő világba. Előtte egy fél oldalvást ülő nő sziluettje sötétlik. Többször lehunyja, majd kinyitja a szemét, miközben ülő helyzetbe tornázza magát. A nő kezein támaszkodva kínálja meztelen mellét és hátrahajtott napszemüveges arcét a napnak. Vöröses haja fiusan rövid, teljesen szabadon hagyja apró formás fülét. Bőre a profi napozók egyenletes bronz színében tündököl a napolajtól, ám mellének borzongó bimbója, még ebből a sötét felületből is kitűnik. A fiú, aki már három napja csak a lányokat szemléli, ebben a barnaságban valami ismerőset vél felfedezni. Alaposabban megnézi a nőt, aztán feláll és lassan megkerüli egyszer, végül megáll előtte. Szeme mohón fényképezi a formás objektum részleteit, ám azok fejében nem állnak össze felismeréssé.
– Legyen szíves, ne takarja el a napot! – Az érdes hang tovább fokozza kíváncsiságát.
– Bocsánat. – mondja és arrébb áll.
– Nem találkoztunk mi már valahol? – Ilyet a férfiak szoktak kérdezni, gondolja a fiú, és görcsösen próbál a megérzés végére jutni.
– Megvan. Maga az a jól rajzoló Casanova, aki azt hitte, egy modell mindig könnyű zsákmány. – A fiú úgy néz a nőre, mint egy frissen leleplezett szoborra.
– Kertész Klára! Úristen mit tesz egy új frizura.
– Nem merem mondani, hogy így még sokkal szebb, mert megint itt hagy. Szóval alig ismertem meg, szerintem fogyott is.
– A mérleg szerint is. – Feleli a nő hetykén, és Zsombor még véletlenül sem mer arra gondolni, hogy kacéran.
– Dél múlt, ilyenkor már nagyon éget a nap. Nincs kedve velem jönni? Tudok egy hűvös helyet. A múltkori rámenősségem fedtetésére, meghívom ebédre. – A nő közben érdeklődéssel figyeli a fiú kamaszkorból éppen csak kinőtt testét. Kissé vékonyabb az ízlésénél, de izmos arányos. – Rendben. – – feleli, és szedelőzködni kezd. A fiú érdeklődve figyeli a mozdulatoktól ringó melleket, míg csak el nem nyeli őket egy sárga bő póló.
Az út a vendéglőig könnyed ismerkedő csevegéssel telt. A feszültség, ami az első mondatokat átjárta eltűnt, elolvadt a délutáni forróságban. A fiú később nem tudta felidézni a beszélgetést, csak a hangulata maradt meg az emlékezetében, s egymáshoz igazodó lépteik amint a fák alatt közeledtek a vendéglőhöz. A szék érintése meztelen combján, az első korty ital íze, mely sziát csinált a jónapotból. A hal, az ananász és a pizza tészta varázslatosan keveredő ízei. Klára egyre gyakrabban felhangzó nevetése. Az a természetesség, ahogy elindultak a villa felé, mely Zsombor apjának jól menő üzletét volt hivatott dicsőíteni. A pillanatot, amikor Klára tenyere az övébe simult és felfokozott érzékenységgel észlelte bőrének minden apró barázdáját. – Úristen mekkora! – Kiáltott fel a lány, amikor a presztízs objektumot megpillantotta. A fiú türelmesen elmagyarázta neki, hogy azért ilyen nagy, mert fele ekkora is bőven elég lenne, csak akkor a hétvégékre meghívott, újabb és újabb vendégek, nem tudnának hasonlóképpen álmélkodni.
Miután végig járták a kertet, a házat, megcsodálták a szökőkutat és az úszó medencét, a konyhában telepedtek le. A lánynak tetszett, ahogy a fiú szájszögletében fanyar mosollyal beszélt a jólét eme kézzelfogható jeleiről. A fú, azt mondta a konyhát szereti a legjobban, mert az a legkevésbé kihívó.
A délután szelíd pezsgőzéssel folytatódott. A habzó nedűből bőven volt a hűtőben. A mondatok egyre komolyabbak lettek.  Klára megbűvölve figyelte, hogyan tör elő a fiúból, a művészet létjogosultságába vetett hit. A szőlőhegyeken kószáló napsugárból lett kellemes bódulat, ki tudja miért, a kezdeti könnyedségből, valami valószínűtlen pátoszba vitte a beszélgetést. A körülöttük burjánzó jólét, a fiú fejtegetéseiben, eszközzé nemesült, egy emberibb létezésért vívott harcban. S mégis, egy rövid mondat képes volt másféle végszó felé lendíteni az estét.
„Menjünk aludni!”, hogy melyikük mondta ki, emlékeiben mindig másképp jön elő már elő, s az sem biztos, hogy pontosan így hangzott el. Ám ahogy mennek felfelé a lépcsőn, a kerékvágásába visszabillent világ, nem tesz fel felesleges kérdéseket. Testük már összesimulva régen egymáson fekszik, amikor zuhanni kezdenek az ágy felé.
– Hol zuhanyozhatnék le? – kérdi a lány. Kérdése nem töri meg a rítust, inkább kiteljesíti azt. A fiú csupán a fejével int. Aztán átadja magát a pezsgő, s a lány keltette bódulatnak. A zuhanyzóban hulló vízcseppek zúgása, elmossa maradék éberségét. Álmában festmények tetején szeretkezik a lánnyal.
A lányon guruló vízcseppek, a fiú érintését rajzolják az egyenletesen barna bőrre. Az alapos tisztálkodó mozdulatokban ott vibrál a folytatás. Meztelenül érkezik a szobába. Három lépés az ágyig, s a harmadik végén a felismerés, a rítusnak vége. A fiú alszik. Felébreszthetné, de valamiért nem teszi. Bebújik a takaró alá. A művelet nem könnyű, mert a fiú majdnem keresztben fekszik rajta. Sokáig nézi a plafont, kezében újra és újra kivirágzik, majd hervad egy mozdulat. Nem simogatja meg a fiú fejét.
A hajnal borzongató ujjai, felébresztik a fiút. Bódultan néz körül az önmagát sminkelő szürkeségben. Mellette a lány egészségesen szuszog. Óvatosan bebújik mellé a takaró melegébe. Álmai kompok, úsznak az időn.