Nem kell a naptárra nézni, elég, ha beleszimatol az ember a levegőbe. Orgonaillat. Átható, borzongató kinyilatkoztatás, május van, nyílnak a virágok, nyílnak a szívek, madárfüttyel köszönt a kerti csend.

Míg otthon laktam, minden május elején reggel fogtam a bicskámat, és vágtam néhány illatos orgonát édesanyámnak, nem kellett több akkor, s tán most se kéne, de a távolság másként szövi a történeteket. Azóta, hogy elköltöztem, pénzen vett virágokkal tudatom, amit az orgona sokkal szebben mondott.

Lehetne ezt még színezni, de a nyilvános lélekbúvárkodás nem kenyerem, szippantok hát még néhányat az orgonaorgiából, és kimondom itt, hogy mindenki értse: nincsenek új bölcsességek. Nincsenek, csak a régiek, az emberi kultúra több ezer éve megszületett, s azóta nem okosodik, csak időnként elbutul, hogy aztán újra felfedezze, amit mindig is tudott.

Az új próféták, új bölcsek nem tesznek többet, mint előássák a régről volt emlékeinket, s megpróbálnak újra és újra megtanítani bennünket emberként élni, vagyis hittel, bizonyossággal és alázattal a természet iránt.

Ám a lecke nehéz. Elfogadni, hogy nem vagyunk többek egy kísérleti lét tökéletlen végtermékeinél, nem könnyű dolog. Nehéz, iszonyú nehéz belátni, hogy eredményeink, akár csak tévedéseink, öröklött koloncok, melyeket néha fáradtan, néha vidáman hurcolászunk körbe-körbe, s közben azt képzeljük, haladunk az időben.

Minden szimbólum, ha meglátjuk, ha nem. Az orgona színe és illata együtt pontosabb üzenet egy könyvtárnyi könyvnél, s ha nem gondolkodunk rajta, csak hagyjuk, hogy bepötyögje tudatalattinkba a pillanatonként változó kódot, akkor bizonyosan kinyílik egy ajtó, és átléphetünk rajta egy másik orgonaillattal teli szobába, s onnan tovább, tovább, míg vissza nem érünk a kertbe, oda, ahonnan nem űzettünk ki soha, csupán néha nem láttuk a feledéstől.

Tavasz van nektek is, nekem is. Tavasz van, ez a legszebb változata a télnek.