Most itt van, s én úgy érzem magam, mint az óceánok vándora, kinek elfogyott mindene, már csak a hajója van, de az is foszladozik már, javításra érett. Akkor, ott elhatározza, hogy partra száll, mert tudja, ez az a nap, nem lehet tovább halogatni. Ám amíg gázol a vízben, feje fölött tartva néhány fontosnak vélt holmit, elgondolkodik, hogy ott, előtte, az vajon a part-e, vagy csupán egy délibáb? Aztán, ha part, lel-e ott bármit, amire szüksége van?

Ilyen az én partraszállásom is, suta, félős és céltalan. Hiába olvasgatom a híreket, keresek kapaszkodót, gondolok vissza az elmúlt hétre, sehol egy ötlet, egy apró szikra, vagy csak némi száraz tapló. Mielőtt bárki közbeszólna, persze van tapló, de az nem tűzgyújtásra, hanem tűzre való. Szóval a parton semmi, éppen úgy meghódíthatatlan, mint az óceán. Miként a nagy Hermész mondta, ami fent van, az van lent is és fordítva. Magyarán, ha magadban nem leled, nem leled másban sem. A téma, mint olyan, nem konvertálható motívumból írássá, csak ha benned már megvan a másik fele.

Igen, ez az a nap, a partraszállás napja, a nullpont, a kezdet ahonnan vissza, s előre nézve ugyanazt láthatjuk, ha van rá szemünk. Micsoda kezdet ez és micsoda vég, úgy indulhatsz el, hogy tudod: nincs hová és nincs miért, s ha mégis maradnál, az sem változtat semmin. D-nap az eddig ismeretlen, de immár meglelt, a folyamatosság látszatának utolsó cáfolata, a nap, amikor úgy lesz más minden, hogy semmi se változik.

Odakinn a fák fejet hajtanak az erősödő szélnek, a máskor oly lágy levegő most sűrű fésűként gereblyézi a tájat. Megérkeztem, egyik lábam a parton, másik az óceánban. Kedves olvasóm, ha idáig eljutottál velem, köszönöm a türelmed, ám a partra kilépned, vagy a vízbe visszatérned egyedül kell.

Mert ez az én D-napom, a tiedet neked magadnak kell megélned.