- fejezet –
Most szokásától eltérően nem vette elő az e-book olvasóját, a telefonján sem kezdte el böngészni a közösségi oldalakat, ahhoz pedig, hogy elővegye a laptopját és kódsorokat kezdjen javítani vagy a kriptooldalakat nézegesse, végképp semmi kedve nem volt.
Egyedül ült a fülkében, így szerencsére senki nem akart beszélgetni vele, nyugodtan bámulhatta az ablakon át az alkonyatba és a ködbe vesző novemberi tájat. Vajon ami történik velem, az a valóság, vagy csupán egy jól sikerült fikció, egy hiperrealista álom? – tette fel a kérdést magának, de érezte, ezt a kérdést nincs kedve, és talán képessége sem megválaszolni.
Tulajdonképpen nem tudom, hogy amit megélek, az valóság-e, vagy csak egy makacs illúzió, gólyaláb emlékekből, mellyel átgázolhatok a mindennapok mocsarán az elmúlásig – gondolta tovább a dolgokat. – Sok tapasztalat arra mutat, hogy a valóság, mint olyan, nem létezik. Illetve mindenkinek másképp létezik. Mindenkinek saját történetei vannak ugyanarról a dologról, s bár ezek a történetek általában nagyon hasonlóak, mégsem pontosan megegyezők, és mindenkinek a magáé a leghitelesebb. Talán ebből a jelenségből keletkezett a párhuzamos univerzumok elmélete, mert bizony ezek a párhuzamos univerzumok itt élnek egymás mellett, néha ugyan összeérnek egy-egy pillanatra, de aztán zavartalanul haladnak tovább egy nagyon hasonló végkifejlet felé. Vagyis a valóság, mint olyan, pont annyiféle, mint ahányan vagyunk, de akkor mit tehetünk, ha mégis szeretnénk megismerni az egyetemes valóságot, azt, amelyikbe nem zavarnak bele az emlékeink, az előítéleteink, a vágyaink? Mit tegyünk, ha szeretnénk megismerni a saját valóságunkon túli világot? – A kérdés nem volt könnyű, és talán nem is igazi kérdés volt, csak egy kitérő, egy elhajlás valami elől. – Erre csak a saját válaszomat tudhatom, ha tudhatom, de azt se biztosan, mert ahányan vagyunk, annyi válasz van, vagy mégsem? Sokan tettek már kísérletet a valóság megismerésére, de igazából a válaszaik csupán újabb kérdéseket szültek.
Lehet, a valóság megismerhetően azért nem létezik, mert nem is akarjuk igazán, hogy létezzen. Nem akarjuk, hogy legyen egy világ, amelyik túlmutat rajtunk, nem akarjuk, hogy legyen valami, ami nem mi vagyunk.
Az ablakon túl már teljesen sötét volt, még az sem látszott, hogy köd van-e igazán. Hirtelen valami derengés látszott az ablak túloldalán, közben benyitott a kalauz, és közölte, hogy a köd már olyan mértékű, hogy a jelzők sem látszanak igazán, a vonat bizonytalan ideig várakozni fog az állomáson. Programozónk leszállt, hogy vegyen valamit az állomáson. Kávé, szendvics az automatából – az elmúlt két nap után szerény vacsora volt, de igazából nem volt kényes: ha alkalma adódott, akkor kifinomult ételeket evett, de ilyen esetekben nem hagyta, hogy az ócska étel határozza meg, hogyan érzi magát. Már éppen arra gondolt, vesz még egy kávét, amikor megállt előtte valaki. A pénztárosnő volt az, csak intett a fejével, és ő követni kezdte.
Először pár lépéssel ment mögötte, de szinte elveszett a homályban, ezért két hosszú lépéssel mellette termett. A nő belé karolt, és ügyesen vezette a programozót az átláthatatlan semmiben. Mintha lett volna rajta egy készülék, ami segít neki tájékozódni. A lépcsőház mintha más lett volna. Más is volt. Egy szinte új lépcsőházban voltak, ahol egy üveg lift közlekedett.
A lakás egy teljesen új, korszerűen berendezett otthon volt. Kérdő tekintetére a nő elmesélte, hogy a lakás az övé, csak eddig kénytelen volt a mozdonyvezetőnél lakni – ha már a férje –, de még aznap, amikor a programozó elment tőle, elköltözött. Hosszú idő óta tervezte már, de most már elege lett az egészből. A lakást még az apja vette neki, aki külföldön él, azért ilyen flancos – magyarázta a pénztáros –, de annak a parasztnak nem felelt meg, célzott nem éppen kedvesen a mozdonyvezetőre.
Míg elment megfürödni, a programozó felfedezte a bárszekrényt. Volt benne egy elég jó konyak, mindjárt meg is kínálta magát. Körbejárta a lakást, és teljesen igazat adott a pénztárosnak: nagy paraszt az, aki inkább egy lelakott retró lakásban él, ha ilyenben is élhetne.
Gondolkodott még a kapcsolatok bonyolultságán, hogy vajon mi tart egy viszonylag jó nőt egy ilyen pasas mellett. Ám nem volt igazi párkapcsolati szakértő, a nőkhöz csak technikai szinten értett: pontosan tudta kezelni az erotikus kapcsolóikat, ösztönösen tudta, mit kell suttogni a fülükbe közben. Egy-egy aktus után csodálkozva gondolt vissza arra, miket összehordott közben, de a nők szerették ezt az oldalát. A barátnője szerint egyedül ilyenkor volt más, mint a programok, amiket írni szokott.
Megjelent a pénztárosnő meztelenül, a szeméremdombja is szőrtelen volt, töltött magának is a konyakból, aztán a pohárral a kezében odaállt a programozó elé, és a szájához dörgölte most bársonyosan sima punciját.
A programozó, míg nyelvével hevesen dolgozott, hogy minél előbb a csúcsra juttassa a helyjegyek úrnőjét, újra a valóságra gondolt: arra, hogy vajon ennek mennyi esélye volt, hogy mindez megtörténjen, hogy így történjen meg.
A franciaágy óriási volt és elég ruganyos, nem süppedtek bele, minden póz kényelmesen kivitelezhető volt rajta. Ki is próbáltak sok mindent, ám a programozó nem tudott elsülni, végül a pénztáros jelezte, hogy már minden testnyílása sajog, így a programozó, befejezve a próbálkozást, elment zuhanyozni.
A fürdő is pazar volt, hosszú ideig állt a több felől rázúduló vízsugarakban. Azt szerette volna, ha a víz lemossa róla az elmúlt napokat, ha nem marad más, csak az a pár ezer dollár, ami a zakója zsebében lapul, de tudta, nem fog elmúlni soha: a köd és a ködből előbukkanó pillanatok örökké kísérteni fogják.
Mire bement, a pénztáros már tátott szájjal, hangosan horkolva aludt. Nagy nehezen az oldalára fordította, aztán elszopogatott még egy pohár konyakot. Kinézett a ködből kissé kiszabaduló lámpákra. Aztán eszébe jutott, hogy a barátnője egyszer sem hívta. Megnézte az online csatornákat, ott sem volt semmi. Ráment a közösségi profiljára, de ott is néma csend, két napja semmi. Újra kinézett a lámpáktól sárga szürkeségbe, aztán befeküdt a pénztárosnő mellé. Álmok nélkül, ködszürkén aludt reggelig.